Málta – amely egy önkéntes projektnek köszönhetően egy éven keresztül volt az otthonom – számomra az ellentmondások, a végletek országa. Egyszerre barátságos, kiszámítható, ugyanakkor tele van meglepetésekkel. Vegyünk csak egy példát. 2014 áprilisában emberek tömegei vonultak a főváros, Valletta utcáira, megünneplendő az azonos neműek között köthető, a házassággal gyakorlatilag egyenértékű intézmény törvénybe iktatását. Történt mindez csupán 3 évvel azután, hogy a rendkívül vallásos országban – népszavazás hatására – legalizálták a válást.
A Földközi-tengeren, közel Afrika partjaihoz, Szicíliától pedig mindössze 80 kilométerre fekvő dél-európai törpeállam valójában egy szigetcsoport: Máltát, “kistestvérét”, a komppal megközelíthető Gozót és a kettőjük között elhelyezkedő, négy lakost számláló Cominót foglalja magába. Az így is csupán fél budapestnyi területen 420 ezer ember él – főként föníciaiak, arabok, britek és olaszok leszármazottai. Az apró ország ugyanis – elsősorban központi, így stratégiailag fontos elhelyezkedése miatt – az idők során mindig is nagyhatalmi harcok középpontjában állt. A múzeumokat járva és Málta gazdag történelmébe belefeledkezve, döbbenetes tapasztalni, mennyi közös vonás fedezhető fel hazánkéval: mély gyökerek, idegen megszállások sora, és hatásaihoz való folyamatos (kényszerű) alkalmazkodás.
Alig több mint ötven éve független az ország
Az adaptáció a máltai nyelv változásában, valamint a kereszténység terjedésében is jól tetten érhető. Míg a nyelv és a kultúra alapjai 870 után, az arab uralom alatt alakultak ki, addig a kereszténység végleges térhódítása és a máltai nemzet létrejötte – az arab lakosság békés áttérésével! – az 1090-es szicíliai normann megszállás után datálódik. A többhónapos török támadást 1565-ben a “harcos szerzeteseknek”, a Szuverén Máltai Lovagrendnek sikerült visszavernie – ezután bontakozhatott ki az ország további erődítése és a Mdina utáni új főváros, Valletta megépítése. Az 1798-as napóleoni megszállást követő többéves zűrzavarnak végül az 1814-es párizsi szerződés vetett véget: másfél
évszázadra brit koronabirtokká téve Máltát. Az angol és a máltai – kizárva a korábban 800 éven át használt olaszt – 1933 óta az ország két hivatalos nyelve, de a baloldali közlekedés is brit hatásra alakult ki.
Talán nem gondolnánk, de a második világháború során ezt a kicsi országot bombázták a legtöbbet, kikötői ugyanis a harcokban fontos stratégiai szerepet játszottak, a sziget a világ leginkább megerősített helyei közé tartozott (!). A máltaiak bátorságukért megkapták Szent György keresztjét, amely az ország zászlaján “köszön vissza”. Málta végül 1964. szeptember 21-én vált függetlenné Nagy-Britanniától (az 50. évforduló alkalmából rendezett ünnepségsorozaton Vilmos herceg is tiszteletét tette, többek között a Három Város egyikében, Birguban található Vittoriosa téren, ahol magam is laktam akkoriban, így társaimmal az erkélyünkről figyelhettük az eseményeket). Hasonlóan fontos ünnep a nemzet életében december 13-a: Málta 1974-ben ezen a napon vált köztársasággá. Az Unióhoz hazánkkal együtt, 2004-ben csatlakozott, euróval pedig 2008 óta fizethetünk a szigetországban.
Málta arcai
Míg Gozó viszonylag egységes arculatúnak mondható, csendes, nyugodt (és sokkal zöldebb – persze csak télen -, mint Málta!), addig a “nagytestvér” jóval heterogénebb. Éles kontraszt tapasztalható például a turistaparadicsomnak, egyben az országban néhány évig időző “expat”-ok kedvelt lakóhelyének számító (mind elhelyezkedésben, mind kereskedelmi-turisztikai szerepében) központi rész (a Sliema-Bugibba- tengely) fényűzése, és például a déli, történelmi terület – köztük a már a föníciai időkben is lakott Három Város között. Név szerint: Vittoriosa (Birgu), Senglea (Isle) és Cospicua (Bormla). Itt járva érthetjük meg, hogy milyen is a máltai ember: nagyhangú – olyan, mintha mindig perlekedne -, hagyomány-és vallástisztelő, közben az afrikai betelepülőkkel befogadó. (Utóbbiak egyébként – ha a társadalom legalján is -, de annak integráns részei, békésen élnek együtt a helyiekkel.)
Májustól szeptemberig az élet elmaradhatatlan részét képezik az úgynevezett “festa”-k, vagyis az egy-egy tradicionális település védőszentje(i) tiszteletére rendezett ünnepségek, élő fúvós zenekarral és éjjel-nappali (igen, akár reggel 8 órai) tűzijátékkal. Aki csendesebb szórakozásra vágyik a környéken, nem érdemes kihagyni a Birgu Fest-et októberben, annak is fő eseményét: a város bebarangolását, kizárólag gyertyafényben. Nem mindennapi látvány, ezen az estén gyakorlatilag fél Málta összegyűlik Vittoriosában. Ahová a legegyszerűbb Vallettából érkezni, amely a Grand Harbour (Nagy Öböl) másik oldalán helyezkedik el, így – stílszerűen, a tengeren át – a menetrend szerint közlekedő komppal, vízi taxival vagy éppen a tradicionális máltai hajók, a luzzuk egyikével néhány perc alatt megközelíthetjük.
Kulturális kalandozások
Valletta (Il-Belt) – alig 6500 fős lakosságával – valójában inkább a kulturális főváros szerepét tölti be – 2018-ban pedig ténylegesen is Európa Kulturális Fővárosa lesz. Értékei megtapasztalásához egyébként egyetlen múzeumba sem szükséges feltétlenül bemennünk, már jellegzetes utcáin sétálni és (sokat!) lépcsőzni is felér egy élménnyel. A Felső-Barakka kertet semmiképpen ne hagyjuk ki: gyönyörű panoráma nyílik a már említett Három Városra. Egyik személyes kedvenc helyemen, Mdinában, a középkori hangulatot idéző csendes városban ugyanígy “kötelező” megtapasztalnivaló a Fontanella nevű cukrászda; eltéveszteni nem is tudnánk, hiszen minden út odavezet. A kilátás innen szintén páratlan.
Málta megalitikus templomai (például Tarxien vagy a Gozón található Ġgantija) Vallettához hasonlóan a Világörökség részét képezik, ahogyan a Hal Saflieni-i hipogeum is. Ha utóbbit megnéznénk, érdemes előre gondolkodni, ugyanis körülbelül három hónap várakozási idővel számolhatunk -, valamint mélyen a pénztárcánkba is kell hozzá nyúlnunk. Egyébként a “hagyományos” templomok is gyönyörűek – szám szerint 359 található a szigeten! -, ahogyan az időtlen hangulatot árasztó házi oltárok mellett sem érdemes csak úgy elmenni.
Egy kis hedonizmus
Ha könnyedebb kikapcsolódásra vágynánk, evidensnek mutatkozik valamelyik tengerpart felé venni az irányt. Tudni kell, hogy a legtöbb strand sajnos nem a legtisztább, általában sziklás vagy odaszállított homokkal fedett, és persze zsúfolt. Az egyik még természetes állapotát viszonylag megőrző hely északon az Ghajn Tuffieħa (Alma Szeme) Öböl. Cominóra átmotorcsónakozva vagy – kompozva pedig érdemes a Kék Lagúnát “csak” megcsodálni, de hosszabban a belső, érintetlenebb területeken időzni. A helyiek és a Máltára látogatók két kedvenc sportja – a sziklamászás és a búvárkodás – egyébként remekül űzhető a szigeten. Zöld területet ellenben ne nagyon keressünk itt, ha erre vágyunk, inkább parkokba látogassunk el (például: a Chinese Gardenbe Santa Luciaban, a Buskett Gardenbe Rabatba vagy a Ta’Qali Nemzeti Parkba Attardnál).
A Málta déli részén található Marsaxlokkba (ejtsd: ‘Marsaslokk’) ha tehetjük, vasárnap délelőttre időzítsük a vizitet, a hagyományos halászfaluban ugyanis ekkor van a halpiac, de emellett például helyi mézet, illetve szezontól függően gojibogyót, kaktuszgyümölcsöt is vásárolhatunk. Szinte bármelyik tradicionális étterembe beülve nyúlpaprikást vagy éppen csigát is fogyaszthatunk – kinek-kinek ízlése szerint. Ha pedig csak harapnánk valamit, ne hagyjuk ki a ftira-t (ejtsd: ‘fetíra’), vagyis a helyi kenyeret, hagyományosan paradicsomszósszal, tonhallal, olíva-és kapribogyóval töltve. Máltának helyi söre is van, és remek borai.
A tél itt is tél
Az országban egyébként állattenyésztésről gyakorlatilag nem beszélhetünk, mezőgazdaságról is alig-alig. Nem meglepő tehát, hogy élelmiszerszükségletének csak mintegy 20 %-át termeli meg maga, ivóvízkészletei szűkösek, saját energiahordozói pedig egyáltalán nincsenek a szigetnek. A gazdaság így a külkereskedelem és az ipar mellett elsősorban a turizmustól függ. Ha magunk is odalátogatunk, egyvalamire mindenképpen figyeljünk oda: igaz, hogy az év mintegy 300 napján süt a nap, de ahogy lebukik a horizonton a téli időszakban – decembertől márciusig -, kifejezetten hideg lesz, a központi fűtést pedig hiába is keresnénk. A nyári kánikulában viszont – a néhány éve modern darabokra cserélt – buszok jelenthetnek problémát: vagy azért, mert nem működik a légkondicionáló, vagy pedig, mert nagyon is: egy kendő vagy pulóver így még a legnagyobb melegben is legyen nálunk. És már előre készüljünk fel: bár a buszokkal szinte mindenhova eljutunk, sokat fogunk rájuk várni. Nagyon sokat. De megéri.
Szöveg: Streit Nóra