Ötvennégy éves (de egy évtizedet letagadhatna), három diplomás, túl van megannyi konferencia előadáson, PR munkafolyamaton és amikor megkérdezem, mivel foglalkozik, rezzenéstelen arccal mondja: feleség vagyok.
Bali Edina Zsanna kivételes nő, aki egészen komoly karrierútról tért le egy másfajta önmegvalósításért. Olyan női szerepben él teljes életet tizenhat éve, amelyben megtanulta, hogyan tud belesimulni a férfi által biztosított egzisztenciába úgy, hogy közben ne érezze magát eltartott feleségnek. Érdekes dichotómia, hogy míg legtöbben nem akarunk “csak” feleségek lenni, addig ugyanilyen erős ösztönnel vágyjuk (vagy elvárjuk) a totális biztonságot is a férfi mellett. A szerepek elmosódtak, de ettől még tűpontosan tudnunk kell, kik vagyunk, és mit akarunk egy kapcsolatban. Talán valóban az a legjobb, ha előbb nem a nő-férfi, hanem ember-ember aspektusból próbáljuk kialakítani a kapcsolatban a nekünk megfelelő szerepeket, a saját életszemléletünk, lehetőségeink, nem pedig a közízlés szerinti normalitás szerint.
“Az utóbbi időben nagyon foglalkoztatnak a női kérdések. Önismeretet tanítok, rengeteg nővel találkoztam és az életem folyamán rendre meg is találtak a nőiséggel kapcsolatos tevékenységek. Szegeden születtem, de szüleim válása után Kübekházán, egy kis faluban nőttem fel.
Sokáig éltünk együtt öt nő szövetségeként a dédnagymamám, a nagymamám, a nagynéném, édesanyám és én.
Én még megéltem azt, hogy kint játszottunk az utcán tényleges barátságban, összetartásban. Akkor még mindenki meg merte mutatni, hogy ki ő valójában. A faluban minden egymás előtt zajlott, nem voltak játszmák, álarcok, számítások. Nagyon érzelmes közegben telt el a gyerekkorom, és ez nagyon sok muníciót adott az életem további részéhez.
Amikor anyukám újra férjhez ment, végre lehetett testvérem, mert nagyon vágytam már rá. Amit a nők csak később éreznek a gyerekük iránt, azt én tizenegy éves koromban éreztem először, amikor iker öccseim születtek. Életem legjobb időszaka volt ez, viszont ekkor költöztünk vissza Szegedre, ezzel pedig kiszakadtam egy számomra meghatározó faluközösségből, amit nagyon sajnáltam.”
“Már nem egymást formáljuk, hanem a közös életünket”
Edina a Magyar Televízió PR vezetőjeként dolgozott, amikor harmincnyolc évesen megismerte élete szerelmét. Feladta a karrierjét és olyan döntést hozott, ami egy karrierista nő számára szinte teljesen elképzelhetetlen: kiszállt a “darálóból” és rábízta magát a férfira.
“Korábban ezt kiszolgáltatottságnak éltem volna meg, nehezen bíztam rá magam a férjemre. Most már viszont tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok. Tizenhat éve vagyunk együtt, ez a kapcsolat viszont a mai napig pillanatról pillanatra fejlődik. Olyan nő lehetek a férjem mellett, akinek nincs hiányérzete. Még úgy sem, hogy nem lett közös gyerekünk. Szerettünk volna, de végül negyvenegy-két évesen elengedtem az orvoshoz járást és a sorsra bíztam. Az öcséim csodás gyermekei viszont nagy szerencsémre teljes családi életet adnak ajándékba.
Nem hiszek abban, hogy mindent meg kell tapasztalnunk. A döntéseinkkel olyan jó és rossz dolgokat is kreálunk, amiket ha tudatosabbak vagyunk, bármikor tudunk tovább alakítani.
Meghatározó volt, amikor egy nemzetközi konferencián tartottam előadást a XXI. századi nőről. Csak az utolsó pillanatban kaptam tolmácsot. Én magyarul tartottam az előadást, a tolmács pedig fordította a közönségnek idegen nyelvre, de csak néhány percig, mert a közönség jelezte, hogy tolmács nélkül is tudják, miről beszélek. Először éreztem meg, milyen, amikor nemtől, kortól, anyanyelvtől vagy életkörülményektől függetlenül is megértjük egymást.
A férjemmel nagyon szeretünk színházba járni, olyan darabokat nézni, amelyek fontos társadalmi kérdéseket feszegetnek. A Rükverc című darab például nemrég nagyon megfogott, érdekesen mutatja be, mennyire determinált a sorsunk. Akkor megfogalmazódott bennem, hogy az ember-ember kérdés is fontos felelősségünk a kapcsolatainkban.
Az, hogyan lehet megmutatni az embereknek, hogy státusz nélkül mit tehetnek egymásért. Mindannyian, a sorsunktól függetlenül, ugyanazokkal a helyzetekkel, félelmekkel nézünk szembe, csak mások a körülmények. Vajon hol az a pont ahol össze kell érnünk?
Tudok az anyukám lánya lenni, az öccseim testvére vagy a sógornőm sógornője. De már mindent az ír felül, hogy feleség vagyok. Amikor a szerelmem megérkezett az életembe, nagy válságban voltam, nem tudtam megélni a munkámat úgy, ahogyan szerettem volna. Mióta rábíztam magam a férjemre, elkezdett érdekelni, hogy ki vagyok én, mi az ami nekem igazán fontos. Letettem a hagyományos karrierútról és elkezdtem befelé figyelni. Erős ízlésű, művelt férjem van, én pedig kialakult értékrenddel és fontos misszióval rendelkező nő vagyok mellette, nem unatkozó feleség. Már nem egymást formáljuk, hanem a közös életünket.”
Szöveg: Czagány Alexandra