A születésünk pillanatában vagyunk a leggazdagabbak. Életet kapunk. Ez az a kincs, ami felülmúl minden gazdagságot, ami ezután következhet.
Elindulunk egy úton, amit végigjárva beteljesítjük a sorsunkat. Amikor kisgyermekként öntudatra ébredünk, attól kezdve ösztönösen óvjuk, kíméljük, féltjük az életünket. Később már másokét is… Elvégezzük a feladatainkat, van aki ünnepelt sztár lesz, van aki tudós, akad aki gyilkos és vannak akik hétköznapi emberként élik le a nekik szánt időt.
Az érdekes ebben az egészben az, hogy a kezdőponttól a végpontig húzható vonal nem egyre erőteljesebbé, láthatóbbá válik, hanem szépen lassan halványul, míg végül aztán eltűnik. Az ember a tennivalók sűrűjében, talán bele sem gondol, miért ez a furcsa rendszer!?
A szüleink fáradtságosan felnevelnek minket, mialatt bemelegítünk a nagybetűs Életre. Ekkor még jóformán csak vágyakozunk, találgatunk, figyelünk, és nem dobjuk vissza a lehetőséget, ha a bicaj az udvaron autóvá változik át. Vajon melyik lehet a nekünk való hivatás? Milyen lehet az Igazi? Hogyan lehetünk majd olyan gazdagok, mint a szomszéd? Asszimilálódunk sokfajta közegbe, mire kialakul a személyiségünk. Nevetünk, sírunk, izgatottak vagyunk, mint egy kisgyerek aki ágyba viszi a szüleinek a reggelit. Feltűnő és erőteljes vonalat hagyunk magunk után.
Magabiztosan nekifutunk az önálló boldogulásnak, intenzíven dobbantunk egyet, már ha jól jön ki a lépés… és valahol földet érünk. Kirepülünk és jóformán magunkra maradunk. Keressük a holdudvarunkat, a társunkat. Keressük a céljainkat, a barátainkat, az anyagi biztonságunkat. És vagy ezerszer tilos területre tévedünk. Van akinek az élete már itt véget ér… A többi menetel tovább.
Különböző formáló hatások érnek bennünket: szeretünk, elveszítünk, küzdünk, elesünk, félünk, feladunk, tanulunk, megfelelünk, boldogulunk, csalódunk. Ahogyan haladunk előre, mindig egyre több és egyre nehezebb kihívással szembesülünk. Megérkezik az “á velem nem történhet ilyen” is, összeomlunk, majd talpra állunk. Tézisek és antitézisek zavarában próbáljuk megérteni, mi is a helyes. Újra nekifutunk a boldogságnak, de már sokkal megfontoltabban tesszük. Talán, így majd jobb lesz. Ki mondja meg!?
Hinni kezdünk a bizonytalanban, azért, hogy kevesebbnek érezzük a felelősségünket. Szerepeket játszunk, hogy érvényesülni tudjunk. Megküzdünk az előbbrejutásért, feladjuk az elveinket, és kiszolgáljuk mások álmait, hogy egyszer a miénk is valóra válhasson.
Ragaszkodunk az álruhánkhoz, amiben bájosan mosolygunk, veszettül ítélkezünk, önzően elemzünk, ravaszul taktikázunk és hisszük, hogy minden úgy jó, ahogyan mi látjuk. Magunkra hazudjuk ezt az álruhát, és a legrosszabb, hogy azt sem tudjuk, hogy rajtunk van… Már el is vesztünk a nagyvilágban. Mit is akartam? Honnan indultam? Ki is vagyok én?
Csakhogy nem veszíthetjük el a kontrollt magunk felett, mert már el is érkeztünk a családalapításhoz. Már nem csak magunkért vagyunk felelősek. De sajnos még ettől a ténytől sem nyerünk meg több csatát. Eljár felettünk az idő, és csak halványul a jelenlétünk erőssége. Az álmodat majd a következő startoló bevégzi egy sokkal modernebb világban. Végül megöregszünk, büszkén viseljük a mosoly helyét, a ráncokat. Ismét megalkuvóvá válunk. Tehetünk mást? Ez a világrend.
Nos, tehát nem kérdéses, hogy minél több piros pontot gyűjtesz be a Jó Istentől, látszólag annál kevesebbre méltat az élet? Hiszen a hosszú évek sorozatos megpróbáltatásai, és megoldott feladatai után érdemelnéd csak igazán a legtöbbet. Ehelyett arra ébredsz, hogy a világ annyira előrehaladt, hogy Te idős emberként újra a kisgyermekkor egyfajta tehetetlenségének és kiszolgáltatottságának állapotába kerültél. Megrajzoltad a körödet.
Egészen átéljük a leírtakat, nemde? Az efajta gondolatok olvasásánál mocorog bennünk a sírhatnék, amiért ez a kegyetlen világ ilyet tesz velünk. Csakhogy, van itt még valami. A pozitív dolgokból legalább ennyi példán keresztül levezethetnénk az életet. Természetes, hogy a jó dolgokat ‘ad hoc’ éljük meg. A negatívokat meg szerencsétlen sorscsapásnak. És, ha már nem vagyunk beoltva rossz élmények ellen, akkor alapvonalon jár nekünk a sok-sok jó -gondoljuk.
Ilyenkor, halottak napján, a nagy sürgés-forgást, állandó rohanást, megfelelést felváltja a végtelen nyugalom a temetőkben. Mécseseket, virágokat helyezünk sorra a szeretteink sírjára , és rezzenéstelen arccal, néhány könnyet ejtve nagyon mélyen, magunkban üvöltve zokogunk. Tiszteljük. Szeretjük. Nem sietünk. Most cseppet sem akarjuk megváltani a világot. Nincs jó vagy rossz, barát vagy ellenség.
Megfelelő alkalom arra, hogy belenyúljunk a képzeletbeli zsebünkbe és felleljük a kincsünket. Az élet ugyanis, szinte kézzel foghatóvá válik a sírok mellett. Itt éljük meg csak igazán az értékét. Itt egyetlen lélegzetvételünk is bizonyíték arra, hogy a legfontosabb kincs a miénk. Legalábbis, ezen a Földön biztosan.
Lassan kisétálunk a temető kapuin, ha visszanézünk láthatjuk ahogyan a mécsesek apró kis lángjából kirajzolódik idelenn a csillagos ég. Talán élet és halál nem ellenségek…Haza indulunk, de tovább visszük eltemetett szerettünk kincsének fényét is… Így hát még több feladat és a felelősség vár ránk.
Akkor végül is milyen halottak napján élve lenni? Müller Péter szavait idézve jellemezném:
“Minek örüljek?” – kérded.
“Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy halhatatlan vagy. Annak, hogy jólesik a friss víz, a kenyér, az eső és a meleg nap. És a hó, és a jég, és annak, hogy erős vagy, és ha holnap mindenedet elsodorja az ár, akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell, a semmiből. Annak, hogy a végtelen égbolt van a fejed felett – és azon túl, amit szemmel már nem látsz, ott a hazád.”
Szöveg: Czagány Alexandra