Van az úgy, hogy az ember több mint 50 évet leél a születési helyén, aztán egy idegen országban, random leszállva egy buszról, megtalálja az otthonát: azt a helyet, ahova a lelke tartozik. Pontosan ez történt Pósa Arankával, amikor 2006-ban, az El Camino végiggyalogolása után Santiagóból Finisterrébe érkezett. Nagy Nóra beszámolója.
Aranka történetéről már hetekkel azelőtt hallottam, hogy őt magát megismertem volna, mégpedig egy német zarándoktól, aki – három-négy „compostelanával” a zsebében (így hívják azt az oklevelet, amelyet Santiagóba érkezve megkapnak a zarándokok annak bizonyítékaként, hogy megtették az utat) – tapasztalt caminósnak számított. De mitől is vált Aranka ismertté a zarándokok körében? Története messze nem ér véget otthona megtalálásával, bár számomra már ez a tény is happy end-nek számítana. De nem, 2006-ban Aranka csupán két rövid napot töltött Finisterrében, aztán eredeti terve szerint visszatért magyarországi „tökéletes körömcipős életébe” – ahogy ő nevezte.
Mielőtt továbbmesélném Aranka történetét, tennék egy rövid kitérőt, hogy értsétek, mi is ez a Finisterre? Finisterre (avagy galíciai nyelvenFisterra) egy óceánparti település, pontosabban egy 5000 lakosú halászfalu Santiago de Compostelától mintegy 90 km-re, ahova sok zarándok továbbgyalogol – vagy éppen odautazik busszal – Santiagóból. Sokan ezt az utolsó 90 km-t tartják a Camino igazi befejező szakaszának, a valódi megérkezést pedig Finisterre világítótornya jelenti. Nem kevés zarándok még a túracipőjét is elégeti, vagy éppen az óceánba hajítja itt mintegy az életük koloncaitól való megszabadulás szimbólumaként.Az ókori rómaiak azt gondolták, hogy ez a hely a világ vége; innentől már nincs más, csak az óceán.
Bár mára nem csak az derült ki, hogy létezik szárazföld a nagy víz túloldalán, de azt is tudjuk, hogy Finisterre még csak nem is a legnyugatibb pontja a kontinentális Európának. Ezeket a tényeket azonban az ember nagyon is hajlamos elfelejteni Finisterre gyönyörű, homokos strandjain sütkérezve vagy híres világítótornyánál egy sziklán ülve lábát a semmibe lógatva– ha lennének Földünknek határai, épp ilyennek képzelnénk a világ végét.
„Amikor beértem Santiagóba, olyan paff érzetem volt, mint akit becsaptak – meséli Aranka – azt kérdeztem magamtól: ennyi volt az egész? Kész, vége? Valami azt súgta, hogy Finisterrébe kell mennem. Amikor ott leszálltam a buszról, azt mondtam: itthon vagyok, megérkeztem. Azt éreztem, mint amikor egy pici gyerek elmegy a szülőfalujából, és idős korára visszatér oda.” Bár a vágy, hogy Finisterrében szeretne élni, szinte azonnal megfogalmazódott Arankában, még 5 évet kellett várnia a költözéssel. Ez alatt az 5 év alatt pedig az elvágyódás – vagy nevezzük ebben az esetben inkább honvágynak –, amely felébredt benne, nem hogy alábbhagyott volna, hanem egyre inkább nőtt.
„Amikor leszálltam a buszról, azt mondtam: itthon vagyok, megérkeztem.”
De mit is tudna csinálni egy spanyolul nem beszélő magyar nő egy galíciai halászfaluban? Az egyetlen lehetőségnek egy zarándokszállás megnyitása tűnt, ami vendéglátó ipari múltjából kifolyólag nagyon is jó ötletnek látszott. 2011-re aztán úgy alakult Aranka élete, hogy meg tudta valósítani nagy álmát: magyarországi életét felszámolta, és mindent hátrahagyva elindult a bizonytalanba. Ekkor még nem tudta, hogy nyithat-e egyáltalán zarándokszállást Finisterrében. „Amikor kiköltöztem, úgy terveztem, hogy az első évben csak úgy itt fogok élni, hogy semmit nem csinálok, és jól megtanulom a nyelvet. Abból végül nem lett semmi, mert egyszerűen nem győztem betelni Finisterrével” – emlékszik vissza Aranka.„Úgy tanultam a nyelvet, ahogy szükség volt rá. Amikor bementem az önkormányzathoz, hogy megérdeklődjem, mi kell ahhoz, hogy zarándokszállást nyithassak, kiírtam magamnak szótárból öt mondatban, hogy mit szeretnék, és azt olvastam fel. A hivatalnok meg elkezdett hozzám folyékonyan galíciai nyelven beszélni.”
A nehézségek azonban nem tántorították el Arankát attól, hogy belevágjon a terv megvalósításába. Az első finisterrei éve leteltével megvolt már a megfelelő ingatlan, megtörténtek a szükséges átalakítások, és a Por Fin (magyarul: végre) – Finisterre nyolcadik hivatalos zarándokszállása – készen állt a nyitásra.
„Alapvetően könnyen ment, gyorsan ment – meséli –nem mondom, hogy a nyitásnak, az első időszaknak nem voltak nehézségei –, de úgy gondolom, ha valami a te utad, akkor az égiek összefognak, hogy sikerüljön. Vannak emberek, akik a kifogásokat keresik, és vannak, akik a megoldásokat. Én az utóbbiak közé tartozom. De emellett rengeteget köszönhetek a helyieknek is: a legtöbb bútort és díszítőelemet a helyi emberektől kaptam. Nem keresztbe tettek, hanem amiben tudtak, segítettek.” 2012-ben nyitott meg a finisterrei magyar zarándokszállás, a népszerűség pedig nem is váratott magára sokáig. Idén decemberben a negyedik szezonját zárja a Por Fin, és a zarándokok egymásnak ajánlják. A különböző útikönyvek is rendkívül pozitívan írnak róla, ami még inkább növeli a forgalmat.
De vajon mi teszi a magyar zarándokszállást ilyen különlegessé? „Nem egy szokványos zarándokszállás, nem egy tömegszállás. Kis létszámú (23 fő), családias hangulatú hely. Az volt az eredeti tervem, – osztja meg velem Aranka – hogy egy otthonos, kuckós kis helyet hozzak létre, ahol a zarándokok a hosszú út után szusszanhatnak egyet, ahol otthon érezhetik magukat. A vendégkönyv bejegyzései alapján ez sikerült is.” Bár Aranka korábban soha nem tervezte, hogy egyszer majd saját helyet nyit, ez az, ami mindig is közel állt hozzá: a vendégekkel való foglalkozás. „Fantasztikus emberek jönnek ide, csodálatos történeteket, emberi sorsokat ismerek meg. Sokan évről évre visszajárnak. Többször megkérdezték már tőlem, hogy meg akarom-e csinálni újra a Caminót, én pedig erre mindig azt felelem, hogy miért is akarnám, amikor nap mint nap a camino jön hozzám.”
Úgy tartja a mondás, hogy a legjobb utazás mindig hazavezet. Ez Aranka esetében szó szerint így történt. Amikor Finisterréről beszél, csillognak a szemei és egész lénye valami csodálatos harmóniát áraszt. „Nem tudok betelni Finisterrével. Itt a tenger, itt a hegy, mindig vannak virágok, a tömény méhpempő illata lengi be a levegőt. Fantasztikus természet, gyönyörű színek. Gyakran üldögélek a világítótoronynál, vagy kisétálok az ingókövekhez. Csodálatos, ahogy az ég az óceánnal összeér, én pedig ott állok fölötte. Ez az otthon, ez a földi paradicsom.”