A mai kor embere számára a világ és az élet egyetlen “lehetőséggombóccá” változott, elméletileg szinte bármit megtehetnénk – és gyakran meg is teszünk. Mégis: a folyamatos döntéshelyzetek – az így keletkező “veszteségekkel”: mindazzal, ami bár felsejlett, mégsem lehet a miénk – egyre elégedetlenebbé tesznek mindent. Végső soron – a lényegi kérdésekben – pedig azon kaphatjuk magunkat: valójában az életünk cseppet sem halad, egy helyben toporgunk.

“Akarj, merj több lenni!” “(Egyszer) mindent ki kell próbálni.” “Lépj ki a komfortzónádból!” Ismerős mondatok? Nap mint nap emlékeztetnek rá, hogy a “lehetetlen nem létezik”, és hogy a valamirevaló élet bakancslista-pipálgatással telik. Természetesen egy-egy helyzetben valóban bátorítólag hathatnak, erőt adhatnak a fenti “bölcsességek”, ám ha egész napunk – egész életünk – során mindig az újdonság, az élet “díszei” után megyünk, mi marad végül az alapból (ha egyáltalán sikerült lefektetnünk)? Hol marad az “életművünk”? Mert ha mindent megtehetünk, sokszor valójában semmit – semmi fontosat – nem teszünk.

Nem merünk lépni, nem merünk választani – folyton várakozó állásponton vagyunk: hátha jön egy jobb ajánlat, jobb lehetőség (vagy akár egy megfelelőbb társ mellénk). Közben a napi milliónyi, jelentéktelen döntés elrabolja az időnket, elveszi az energiánkat. Mi az eredmény? Azt hisszük, rengeteg mindenben volt részünk, sokat tettünk a jövőnkért, ám igazából csak körbe-körbe járunk: vagyis nem mozdulunk. Hiszen felcsillan egy lehetőség, lelkesedünk, meg szeretnénk ragadni, már mindent alárendelnénk annak, hogy minél jobban megfeleljünk neki… mindaddig, amíg nem jön egy még újabb, ezáltal pillanatnyilag vonzóbb (hiszen még nem a miénk). És az értelmetlen kör újra kezdetét veszi, bárminemű kifutás nélkül. Lehet persze szépíteni, hogy tanultunk, fejlődtünk, többé váltunk általa, de ha tényleg magunkba,az életünkre nézünk: vajon akkor is így érezzük, így gondoljuk? Nem csak időhúzásra volt jó, az elköteleződés halogatására?

onismeret_2

Potenciális vagy elszalasztott?

A választás autonómiája és szabadsága kritikus pont a jóllétünkhöz, ugyanakkor a modern kor (amerikai) emberének több döntési lehetősége van, mint bármelyik embercsoportnak valaha – mégsem tűnik úgy, hogy ez előnyü(n)kre válna – állítja Barry Schwartz amerikai gazdaság-pszichológus A választás paradoxona – Miért több a kevesebb? című 2004-es könyvében.  A döntéselmélet és boldogságkutatás neves kutatója összegző művében a fogyasztói döntések megsokasodásának hatását vizsgálja elégedettségünkre, boldogságunkra.

Kutatásai szerint ha az emberek választási lehetőség(ek) nélkül maradnak, az szinte elviselhetetlen számukra. A lehetőségek számának növekedésével – lásd a fogyasztói társadalmat – “a függetlenség, a szabályozás és a szabadság keveredése pozitívan és erőteljesen jelentkezik.” A választási lehetőségek számának további növekedésével azonban már nem szabadságérzetünket erősítik, sokkal inkább gátolnak. Tehát a szabadság (szerinte) nem egyenlő e lehetőségek számának végtelenségig való növelésével. A túl sok döntés(hozás) ráadásul igen időigényes is, keveset hagyva belőle a valóban fontos dolgoknak. A legnagyobb veszélyt Schwartz ugyanakkor az úgynevezett “elmulasztott” választásokban látja: nem mindegy ugyanis, hogy ezeket esetleges alternatíváknak vagy elszalasztott lehetőségeknek látjuk, utóbbi esetben folyamatos veszteség- és hiányélményt megélve.

Lehetőségedben áll nem megtenni

“Nagy pohárból is lehet kicsit kortyolni. – Ez is: szabadság!” – szól a tavaly elhunyt költő, Fodor Ákos egyik haikuja, amely talán társunkká szegődhet, ha legközelebb (túl sok) lehetőséggel találnánk magunkat szemben. Érdemes megfontolni Schwartz meglátását is, aki szerint a maximumra törekvés nagyfokú szerepet játszik az emberek boldogtalanságában: e helyett szerinte meg kellene tanulnunk “megelégedni”. A teltházas, kötetlen stílusú elődásásairól ismert Pál Feri atya szintén a mértékletességben, választási lehetőségeink tudatos csökkentésében látja a fenti csapda elkerülését. Fontos ugyanis, hogy ki tudjuk mondani: “köszönöm,elég”, és el tudjunk köteleződni addigi választásaink mellett.

Szöveg: Streit Nóra