Nagyon aktuális téma, és biztosan közületek is sokakban megfogalmazódott már a gondolat, hogy hosszabb-rövidebb időre kipróbálná, milyen is külföldön élni. Szerelem, kalandvágy, nyelvtanulás, az anyagi „jobblét“ reménye, a lehetséges okokat hosszan lehetne sorolni. Tény, hogy évről évre sok ezer fiatal hagyja el az országot, hogy máshol próbáljon szerencsét. Nagy Nóri utánajárt, milyen az élet magyarként például Berlinben.
Az én életemben ez 2009 őszén következett be, amikor is Ámor Berlinbe „parancsolt”. Nem volt egyszerű a döntés, ami pedig utána következett még annál nehezebbnek bizonyult. Amint elmúlt az újdonság varázsa, elkezdődött egy hosszú, küzdelmes akklimatizálódási időszak: nyelvtanulás, szakmai és magánéleti útkeresés. Így öt év után azt mondom, megérte, de az évek során biztosan számos ponton egészen más véleményen lettem volna.
Hosszan tudnék mesélni a kezdeti vívódásaimról, nehézségeimről, arról, hogy milyen is Berlinben magyarként élni, de azt gondolom, sokkal hitelesebb képet kaptok a témával kapcsolatban, ha nem csak egy ember tapasztalatiról olvastok. Éppen ezért hat másik, Berlinbe költözött és még ma is itt élő vagy már idő közben Magyarországra visszatért fiatal nővel beszélgettem a témával kapcsolatban, és az alábbiakban az ő gondolataikat, érzéseiket összegzem.
Főként arra voltam, kíváncsi, hogy melyikük miért döntött a kivándorlás mellett és hogy milyen volt a kezdeti időszak, hogy ment a beilleszkedés, barátszerzés.
Vera (32) – “, mert rajtad kívül még minden második ember az”
Öt évig élt Berlinben, s idő közben visszaköltözött Magyarországra, elsősorban nyelvtanulási céllal érkezett a német fővárosba a tervek szerint két-három évre. A német szak elvégzése után úgy érezte, hogy nyelvtudása nem elegendő ahhoz, hogy kellő önbizalommal tudjon – tolmácsként, fordítóként vagy tanárként – németül dolgozni. A beilleszkedés viszonylag magas szintű nyelvtudása ellenére sem volt zökkenőmentes, de a híresen akkurátus német bürokráciához kötődő néhány negatív tapasztalat mellett, jellemzően pozitív élményei voltak: „kedves és segítőkész emberekkel hozott össze a sors. A Berlinben élő németek többsége tapasztalataim szerint élvezi az őket körülvevő nyelvi és kulturális kavalkádot. Berlin egy igazi multikulturális város, és ez az, ami olyan élhetővé teszi a várost a külföldiek számára. Itt soha nem vagy annyira „külföldi“, mert rajtad kívül még minden második ember az.”
A barátszerzés ugyan viszonylag könnyen ment Verának, ő mégis elsősorban otthoni barátai megtartására fókuszált: „kint élve is majdhogynem napi szinten tartottuk a kapcsolatot. Ennek nyilván megvan az a hátulütője, hogy miközben az ember az otthoni barátságai ápolásával van elfoglalva, gondolatban, lélekben nagy mértékben otthon is marad, két helyen pedig nem lehet egyszerre otthon lenni. Ezt a szoros kapcsolattartást ezért semmiképp nem javasolnám azoknak, akik végérvényesen külföldön szeretnének letelepedni. Én viszont kezdettől fogva tudtam, hogy egyszer haza fogok költözni, és kint élve szinte tudatosan próbáltam csak annyira mély gyökereket ereszteni, amiket még fel lehet tépni.”
Kriszta (29) – “Nekem az otthoni barátaim olyanok, mint más nőknek az ékszerek”
Krisztát egy két hetes tavaszi nyaralás élménye csábította vissza Berlinbe, hét évvel ezelőtt hagyta el Magyarországot, hogy a főiskola befejezése után Németországban kezdhesse meg fotós karrierjét. Első körben, hogy megszerezze a szükséges tapasztalatokat, különböző gyakornoki pozíciókat vállalt, melyek mellett persze szüksége volt egy fizetett – még ha csak átmeneti – munkára is. Így kezdett el Kriszta au-pair-ként dolgozni, mégpedig rögtön egy három gyerekes családnál.
A sok munkával töltött mozgalmas év gyorsan letelt, ami után a még mindig csupán huszonkét éves lány fotósként, majd egy vendéglátó ipari ügynökségnél asszisztensként dolgozott, ma pedig ő a legújabb berlini magyar étterem, a tavaly nyílt Budapest Calling menedzsere. Bár alapvetően úgy gondolja, hogy barátokat szerezni Berlinben könnyű, ha az ember vágyik rájuk, ő is nagy gondot fordít otthoni barátságai ápolására: „Nekem az otthoni barátaim olyanok, mint más nőknek a drága ékszerek: nagyon vigyázok rajuk, s igaz, hogy csak különleges alkalmakkor kerülnek elő, de akkor bearanyozzak a napomat!”
Enikő (34) – “Sok jó embert ismertem meg és könnyen”
A képzőművész és művészetterapeuta Enikő már nem először él Németországban; korábban diákként is jó pár évet töltött Münchenben, majd az egyetem után Berlinben is dolgozott. Úgy hozta az élet, hogy aztán egy időre hazament, de másfél évvel ezelőtt újra Berlinbe költözött, és ezúttal hosszútávra tervez.
Enikő szerencsésnek érzi magát, mert kezdettől fogva nagyon nyitott és segítőkész emberek vették körül, a beilleszkedés nem okozott gondot. A barátszerzéssel kapcsolatban is pozitívan nyilatkozik: „Más hangulatuk és hőmérsékletük van sokszor az itteni barátságaimnak, de nem panaszkodhatom, sok jó embert ismertem meg és könnyen.” Emellett azonban a ritkább találkozások ellenére is gondot fordít régi kapcsolatai ápolására.
Andi (30) – “A berlini magyarok összetartóak”
Andit kalandvágyán kívül az magyarországi állapotok reménytelensége „űzte” külföldre pont másfél évvel ezelőtt. „A munkámat szerettem, és talán ha ott több lehetőséget kapok mind pénzügyileg, mind szakmai téren, még most is otthon lennék”- mondja a fotós lány. „Illetve az otthoni negatív gondolkodás, a folyamatos szitkozódás és politizálás is sokat hozzátett ahhoz, hogy kijöttünk.” Bár sem ő sem barátja nem beszéltek folyékonyan németül, a beilleszkedés – főképp a már hosszabb ideje Berlinben élő magyar barátaik segítségével – nem volt nehéz.
Új barátaik szinte száz százalékban magyarok, amit Andi egyrészt a nyelvi akadályoknak tud be, másrészt viszont szocializációbeli különbségeket is érez: „Szerintem a berlini magyarok összetartóak, közülük bármikor szerezhet az ember új ismerősöket, barátokat. A németekkel kicsit más a helyzet, ők tartózkodóbbak. Az itteni nem németek pedig megint más szituáció: én azt tapasztaltam, hogy lehet összekötő kapocs a „te sem vagy német, én sem vagyok az” tényállás.” Otthoni barátságai – még ha a szálak kissé lazultak is – nagyrészt megmaradtak, és azt reméli, „ez hosszú idő távlatában sem fog változni. Tenni kell érte, hogy ne változzon.”
Flóra (32) – “Teljes kiszámíthatatlanság jellemezte az egész létezésemet, és ebben nem tudtam megmaradni”
Flóra énekesnő és kántor, négy évig élt Berlinben. Időközben visszaköltözött ugyan Budapestre, de munkája miatt rengeteget utazik, így nem állt be a régi állapot, ami miatt korábban elhagyta az országot: „anno úgy éreztem, Magyarországon nem tudok boldogulni, és ezt teljes mértékben egzisztenciális szempontból mondom. Még akkor is, ha időnként azért voltak lehetőségek, sajnos teljes kiszámíthatatlanság jellemezte az egész létezésemet, és ebben nem tudtam megmaradni. Arra jutottam, hogy a munkám mégiscsak művészet és művészetet kényszerből csinálni nem lehet. Éreztem kreativitásom erejének fogyását, és ez késztetett arra, hogy Berlinbe költözzek.”
Flóra a középiskolai évei nagy részét Németországban töltötte, így nyelvi problémái nem voltak, gyorsan megtalálta a közös hangot a „berliniekkel”, a német fővárosban töltött évek mégsem váltották be a hozzá fűzött reményeket: „A berlini metamorfózis már megérkezésem idején elkezdődött. A város megdrágult és az a világ, amit kerestem már éppen a kifutóban volt. A magas lakásáraktól szinte az egész város kicserélődött. Kiszorultak azok, akik lelket adtak neki – bezárt a Tacheles, bezárt a Bar25, és sok minden már eltűnt, amiért azt mondtuk, hogy Berlin – “Arm aber Sexy”. Ahogy múltak az évek Berlin egyre gazdagabb lett és merevebb.”
Aliz (33) – “sokat számított, hogy nem voltam egyedül”
A környezetkutató Aliz férje miatt érkezett nyolc évvel ezelőtt Németországba. Mivel nem beszélt németül, és anno csak munkavállalási engedéllyel lehetett dolgozni, a kezdeti évek nem voltak egyszerűek. „Szerencsére sikerült bejutni egy egyetemre phd-zni, ahol szinte mindenki nyitott és segítőkész volt, ez megkönnyítette a beilleszkedést. És persze az is sokat számított, hogy nem voltam egyedül. Úgy biztosan sokkal nehezebb lett volna.”
Barátszerzés szempontjából Aliz nem látja túl fényesen a berlini helyzetet, mert – ahogy mondja – „egy igazi barátság kialakulásához sok idő kell és Berlinben sokan csak átmenetileg élnek.” Kiköltözése óta nem csak doktoriját szerezte meg, hanem született egy kisfia is, aki immáron másfél éves.
Milyen is a berlini „magyar élet”?
Külföldre költözve sokaknak hiányzik az anyanyelvük, és keresik a lehetőséget, hogy honfitársaikkal találkozzanak. Berlinben viszonylag egyszerű a képlet: nagyjából három hely van, ahol nem csak, hogy biztosan magyarokba botlik az ember, hanem Magyarországgal kapcsolatos programokon (kiállítások, táncház, koncertek) is rendszeresen részt vehet. Az egyik ezek közül a budapestiek számára ismerősen csengő Szimpla nevű kávézó, ahol szerdánként például magyar táncház várja az érdeklődőket. A néhány éve megnyitott Badehaus, gyakorlatilag a Szimplához tartózó klub, ahol szintén akadnak magyar vonatkozású koncertek, és garantáltan sok-sok magyar nyelvű vendég.
A Berlin szívében található, egyszerűen csak magyar intézetként is emlegetett Collegium Hungaricum a magyar kultúrát hivatott ápolni a német fővárosban. Rendszeresen rendeznek itt előadásokat, filmvetítéseket és kiállításokat magyar képzőművészek alkotásaiból. A technikailag az intézethez tartozó, mégis külön életet élő Budapest Calling nevű étterem és borozó a megszokottól eltérő, modern, de hamisítatlanul magyar ételeket és finomabbnál finomabb magyar borokat kínál, programjában pedig a rendszeres borkóstolón és zongoraesteken kívül heti koncertek is szerepelnek – Harcsa Veronika például havi rendszerességgel lép fel az étteremben.
Amikor interjúalanyaimat a berlini magyar életről kérdeztem, eléggé hasonló válaszokat kaptam: többségük – főképp a kiköltözésük utáni hónapokban – célzottan kereste más magyarok társaságát, de az idő múlásával aztán egyre kevésbé; persze a már kialakult barátságok ápolása nem vált kevésbé fontossá, csak a nemzeti hovatartozás kezdte elveszíteni a jelentőségét. Bár kezdetben kifejezetten megnyugtató érzés a saját kultúránkkal körbevértezni magunkat egy idegen városban, ha az ember hosszú távra tervez, nyitnia kell.
„Ismerek olyan magyarokat, akik teljesen megtalálták a helyüket és számításaikat kint, de azt gondolom, ezek a magyarok épphogy nem vesznek részt a berlini „magyar élet”-ben, sokkal inkább asszimilálódnak általában a berlini közegben, és nem feltétlenül foglalkoznak azzal, hogy ők magyarok”- mondja Vera, aki Berlinben töltött évek során maga is szívesen vett részt magyar vonatkozású programokon. Flóra arról mesélt, hogy milyen sok tehetséges magyar művésszel találkozott berlini évei során, akik főként az otthonról hiányolt szabadságot keresték a német fővárosban. Aliz pedig azt emelte ki, hogy anyaként a berlini magyar közösségnek és programoknak egy egészen új oldalát ismerte meg.
Menjek vagy maradjak?
Sehol nincs kolbászból a kerítés; mindenütt akadnak problémák, nehézségek, ezért mindenkinek a saját prioritásai alapján kell eldöntenie, hogy hol és milyen körülmények között akar élni. Berlin előnyeiként interjúalanyaim elsősorban azt hangsúlyozták, hogy egy sokszínű, toleráns, élhető város, rengeteg zöld területtel és pezsgő kulturális élettel. Az sem elhanyagolható szempont, hogy – bár Németország legszegényebb részéről van szó – anyagilag is jobban lehet itt élni, mint Budapesten; ahogy Andi mondja „ha már bármilyen munkád van, nincs nagy baj”.
Enikő azt emeli ki, hogy Berlinben sokkal inkább különválnak a privát és a hivatali szféra határai, mint Magyarországon, amivel ő maga könnyebben tud bánni, ugyanakkor hozzáteszi: „Másrészről hiányzik a Magyarországon tapasztalható spontán, közvetlen érzelmi megnyilvánulás, a „tökéletlenség”, ami valamit számomra emberinek mutat. Értékelem viszont azt, hogy míg otthon magamat sokszor úgy éltem meg, mintha várnék valamire, ezzel szemben Németországban mindig aktív, cselekvő embernek érzem magam, aki igenis hozzájárulhat a sorsa alakításához, és ez tettekre ösztönöz.”