Szeretnénk igazán tehetséges, nagy szakmai tudású, ugyanakkor humortól sem mentes gyerekszereplőket látni a színpadon, akik méltó társai felnőtt színészpartnereiknek? Egy giccs nélküli, szép történettel őriznénk meg az ünnepi hangulatot, készülve már az új év és az ott feltáruló lehetőségek fogadására is? Ez esetben ne hagyjuk ki a világszerte sikerrel játszott, itthon a Magyar Állami Operaház által színre vitt musicalt a legnagyobb ellenállás mellett is önmagát, a jövőjét vállaló fiúról, Billy Elliotról.
Van egy jelenet, nagyjából a darab közepén. Karácsony van. Fegyverszünet. A viszonylagos béke állapota ez, a nem túl dicső múlt és a még ennél is bizonytalanabb jövő közötti légüres tér. Néhány napig a bányászok sem dolgoznak, pontosabban nem sztrájkolnak, hiszen a munkát már jó ideje beszüntették. 1984-ben járunk ugyanis, Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt, a vidéki Angliában, Durham megyében, ahol – az ország többi bányájának dolgozóihoz hasonlóan – az itteni bányászok is sztrájkot kezdtek a Vaslady bányafelszámoló törekvései ellen való tiltakozásul. Hogy kinek a győzelmével végződött az egyéves munkabeszüntetés – az egyébként rendkívül erős szakszervezetével vagy a konzervatív kormányéval -, az már történelem, ám hogy mindennek milyen hatása van (lehet) egy éppen csak a kamaszkorba lépett fiú életére, az még – szerencsére – nyitott kérdés.
Nem lehetett egyébként könnyű dolga Szirtes Tamás rendezőnek és segítőinek, akik több mint 50 jelentkezőből választották ki azt a három gyerekszereplőt, akik váltott szereposztásban a Billy karakterét játszhatják. A tavaly novemberi castingon még 16 – előzetesen már számos ének-és táncórán részt vett és hosszú prózai szövegeket megtanuló – kamaszfiút néztek és hallgattak meg a szakemberek, idén februárban pedig eldőlt, kik lesznek azok, akik a július végi bemutatón a címszereplő bőrébe bújhatnak.
Az általunk látott Vizlendvai Áron remek választásnak bizonyult Billy szerepére, a karakter összetett személyiségének finom és vad árnyalatainak megmutatására. Kifejező eszközöknek pedig Vizlendvai koránt sincs híján: gyönyörűen táncol – Magyar Táncművészeti Főiskola gimnáziumának harmadéves növendéke -, megvan benne a címszereplő karakánsága, és egymagában is tud szórakoztató lenni a színpadon. Egyszóval: életre (színpadra) való – akárcsak az általa megformált Billy, aki bár eleinte még maga előtt is kínosnak tartja, végül enged tehetsége hívó szavának, és rálép arra az útra, amely bár fizikailag távolra viszi, mégis sokkal közelebb hozza az övéivel.
Hiszen:
balettozhat-e egy fiú, akinek édesapja és bátyja – na meg nagyjából minden más általa ismert felnőtt, még a bokszedzője is – bányász? A válasz nem kérdés. De hogyan módosul ez a képlet, ha kiderül, a fiú igenis tehetséges, szorgalmas, és van (lenne) helye a művészek világában? Ha az apa és az egész közösség számára valamiféle felsőbbrendű célt jelent az, hogy hozzásegítheti Billyt sorsának beteljesítéséhez?
Billynek nagyszerű, és egytől egyig igen karakteres segítői (vagy éppen ellenlábasai) vannak ezen az egyáltalán nem tükörsima úton. A kemény, ám rendkívül jó humorú bokszedző, aki – persze tudtán kívül – löki a fiút a szintén nagyon dinamikus, szókimondó balett-tanárnő, Mrs. Wilkinson “karjaiba”, aki azonnal felismeri Billy nem mindennapi képességét a tánchoz, és veszi szárnyai alá. Gallusz Nikolett hitelesen formálja meg a magát kifelé erősnek, már-már flegmának mutató impulzív oktató és a feleségként, anyaként inkább boldogtalan, a kisvárosi unalomba belefásult nő karakterét. Úgy támogatja Billyt abban, hogy lehetőséget kapjon az e közegből való kiszakadáshoz, ahogyan ezt a támogatást ő maga sosem kapta meg.
Érdekes, mókás színfolt a szintén csupán 13 éves Pál Dániel Máté alakítása is, aki Billy legjobb barátját játssza. Bár kevéssé nyújt lelki támaszt a titokban balettossá avanzsáló Billynek, a feszültséget jól oldja azzal, hogy minden őrültségre ráveszi pajtását, legyen az női ruhába bújás vagy éppen bohócnak öltözés. Utóbbi jelenet egyébként igen szürreális: a két barát mellett ugyanis összes ruhadarabjuk óriás mása is velük együtt táncol.
Szürreálisba hajló jelenetekből egyébként nincs hiány a darabban: ezek célja hol kizárólag a szórakoztatás (mint ahogy a fenti példánál is), hol pedig egy sajátságos értelmezése Billy belső és külső világának. Ilyen ötlet az, amikor a balett óra megszokott rendjébe, begyakorolt mozdulataiba és koreográfiájába ágyazódik a bányászok és a rendőrök összecsapása.
Nem utolsó sorban pedig alakítja az eseményeket Billy családja: a Bencze Ilona által megformált szenilis Nagymama, Billy bátyja, az apjukkal maga is folyton konfliktusba kerülő forrófejű Tony, akit Fejszés Attila alakít és Németh Kristóf Apa karaktere. Utóbbi esik át a legnagyobb jellemfejlődésen, Németh pedig jól adja vissza az egyszerű, saját és közössége szabályai szerint élő, ám fiáért mindezt mégis újragondolni tudó, nemrég megözvegyült férfi vívódásait. (A kulcspillanatokban megjelenő halott anya, a maga lágyságával, biztató szavaival pedig megteremti azt az egyensúlyt, ami a mérleg másik nyelvét adja a Billyt körülvevő nyers, férfias világban.)
Hogy a darab hatására, valóban több (fiú) gyermek kap-e kedvet a balett-tanuláshoz, még a jövő zenéje. A címszereplőn és a többi közreműködő gyermektáncoson mindenesetre biztosan nem múlik, hiszen mindannyian a felnőtteket meghazudtoló profizmussal állnak a színpadra. Ezen felül pedig a gyermeki báj, keresetlenség és derű sem hiányzik belőlük. A felnőtt Billyt alakító Borsai German és partnerei, a Magyar Nemzeti Balett két másik szólistájának feltűnése a színpadon pedig gyönyörű példája annak, mivé-kivé válhatnak ezek a gyerekek, ha továbbra is ilyen alázattal és vasfegyelemmel állnak az egyik legszebb – egyben leginkább embert próbáló – hivatáshoz: a tánchoz.
Szöveg: Streit Nóra, fotók: Rákossy Péter, Nagy Attila