Vajon mit várhatunk egy olyan festőtől, aki szinte sosem írta alá a festményeit? Karakán méltósággal vallotta, nem egy aláfirkantott szignó számít, hanem a biztos tudat, hogy a festményeivel valami nagyot, valami maradandót alkotott, amivel halhatatlanná válik.
Pályája sem volt szokványos. A kezdetekben autodidakta módon tanult rajzolni, később pedig festeni, egészen huszonnyolc éves koráig patikussegédként dolgozott. Amikor rájött, hogy a papír, a vászon és a színek teszik őt elevenné és élővé, még halála után is, már csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt; hogyan válhat még nagyszerűbbé, hogyan tudja tökéletesíteni és felszínre hozni saját stílusát.
Húszas évei végén például elküldte rajzait a budapesti Iparrajziskola igazgatójának, Keleti Gusztávnak, azzal a magabiztosságtól duzzadó üzenettel, hogy ezek után bármilyen grandiózus építményt hibátlanul meg tud majd komponálni. Gyanítjuk, hogy Keleti Gusztáv a bajsza alatt megbújó apró mosollyal fogalmazta meg a választ: ha erre a nemes pályára kíván lépni, jobban teszi, ha felkeres egy rajztanárt, mert munkái olyanok, „mint egy 10-13 éves gyermek első kísérletei”. Kosztka Tivadar nem háborodott fel és nem is szegte kedvét a nyers elutasítás, kihívásnak vette.
Később tanult egy keveset Hollósy Simon iskolájában is, de sehol sem bírta néhány hónapnál tovább, mindig hajtotta nyugtalan természete. Utazgatott, bejárta Olaszországot, Egyiptomot, Athént és Palesztinát is. Különc volt, de nem is akart igazán sehová tartozni. A személyes, azonnal felismerhető stílusát akarta megtalálni és tökélyre fejleszteni. Saját korában ő sem lehetett próféta, a kiállításait alig látogatták, képeivel nem aratott sikert.
„Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az Isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott. És ezek a különös képességgel megáldott emberek vannak hivatva az ember művelődéstörténelmét gyarapítani.” (Csontváry Kosztka Tivadar)
Kései éveiben súlyosan elhatalmasodott rajta pszichiátriai betegsége és megalomániája. Tündöklő színei és fényei, az égboltba vetett végtelen csodálata, a spiritualitása észrevétlen maradt kortársai előtt.
Az évtized kiállítása
A Csontváry Géniusza kiállítást az évtized kiállításának is nevezik. A tárlatnak a budapesti Dísz téren lévő Honvéd Főparancsnokság épülete ad otthont. Tizenhét teremben gyönyörködhetünk ezekben a csontig hatoló alkotásokban. Nem kronologikus sorrendben tekinthetjük meg a képeket, az egységeket egy-egy Csontváry motívum köré rendezték. Az alkotásokat kiegészítik olyan kortárs kisfilmekkel is, melyek Kosztka Tivadar életének és művészetének aspektusait mutatják be.
Ahogy sétáltunk a festmények között, szinte teljesen beszippantott bennünket az élmény. Szinte, mert titkon, a szívünk mélyén egy képet vártunk igazán, gyermeki izgalommal átitatott lélekkel. A rendezők megvárattak minket, de nem véletlenül. A Magányos cédrus az utolsó szobában kapott helyet, katartikus élményt okozva színeivel, fényeivel és grandiózus megjelenésével. Kevés esetben ilyen intenzíven tapintható egy alkotás ereje és aurája, mint a Magányos cédrus esetében. Időtlen, sosem fakuló élmény marad a találkozás a napút festőjével.
A kiállítás már csak január 31-ig elérhető!
(szöveg: Hangai Lilla, képek: Csontváry Géniusza Facebook)