Főszereplőnk széki gróf Teleki Géza antropológus, főemlőskutató közel két évtizedig élt Afrikában, ahol kutatta és védelmezte a veszélyeztetett csimpánzokat Jane Goodallel vállvetve. Közben kiapadhatatlan energiája lehetővé tette, hogy egyetemen tanítson, felépítse az Outamba-Kilimi Nemzeti Parkot, számos szakkönyvet jelentessen meg és mindig a nemes ügyekért harcoljon.
Teleki Géza a családjával 2011-ben költözött haza, de ekkor már súlyos beteg volt. Két évet élt Magyarországon, és ami eddig oly idegen volt számára, a tudat, hogy otthon van, hogy van egy hely, mit hazájának nevezhet, végre rátalált. 2013-ban hunyt el, már nem érhette meg, hogy elolvassa a róla írt könyvet.
Mi, akik nem voltunk olyan szerencsések, hogy ismerhessük őt és inspirálódjunk a végtelen jóindulatából, határozottságából és józanságából, örökül kaptuk ezt a kötetet, hogy használjuk és okuljunk belőle.
Gróf Teleki Géza szerint, „egy könyvnek abban lehet hatása, ha kinyit olyan ajtókat, amelyek eddig nem voltak nyitva…”. Hulej Emese pedig hozzátette tálentumát, a kitartását és sok-sok szeretet, hogy megszülethessen az a mű, amely mindannyiunkat arra tanít, hogyan élhetünk emelt fővel a világban.
„A történet, ami most következik, egy férfi életének rejtett szobája.”
Olvashatjuk a borító hátulján. De míg nem kezdünk bele az olvasásba, nem sejtjük, milyen jelentőséggel bír ez a mondat. Sokkal több ez, mint egy egyszerű önéletrajzi könyv. Teleki Géza személyiségén és sorsán keresztül betekintést nyerhetünk a Teleki család tagjainak életébe, összefonódó végzetébe, társadalmi felelősségvállalásába. Ugyanis ebben a grófi családban elemi szükséglet volt vállalni a menthetetlennek tűnő ügyekért a kezességet.
Végigkövethetjük a menekülést is, a száműzetést a hazából, mert a szovjet megszállás alatt Erdélyben nem volt jelentősége a nemesi származásnak sem. Később éveken át szenvedtek és nélkülöztek Amerikában, egy olyan országban, ami hosszú évek alatt sem vált otthonná.
A családfa ábrázolás és a hiteles korkép mellett antropológiai tanulmány is. Úgy kalauzol el minket Afrika vad világába, hogy olvasás közben észre sem vesszük, mennyi releváns, átütő hatású tudással tölti meg a koponyánkat, miközben formál és nevel bennünket. Köszönhető ez az író könnyed, mégis intelligens stílusának.
Olvasás közben láthatod magad előtt az ifjú Teleki Gézát, ahogy megérkezik Afrikába. A bőröndjén ül, szívében ott lükteta félelem, hisz az eddig csak könyvekből ismert állatok karnyújtásnyira kószálnak tőle; közben a koromsötét, csillagokkal tűzdelt afrikai égbolt úgy terül szét a tájon néhány szempillantás alatt, mint egy pehelykönnyű fátyol. Fogalma sincs, hogy jönnek-e érte, elfelejtették-e, várják-e, mivel Afrikában az időt is másképpen értelmezik.
A kezdeti nehézségek után úgy tűnt végre ott van, ahol lennie kell. De boldogsága itt sem lehetett felhőtlen. Tragikus, máig tisztázatlan körülmények között vesztette el szerelmét. A seb olyan mély és eleven volt még a könyv elkészültekor is, több évtizedes távlatból, hogy Teleki Géza minden erejét megfeszítve is csak foszlányokat osztott meg a történetből.
Különösen bátor ember volt, sosem félt tenni az igaz ügyekért. A nemzeti parkot a két kezével építette fel, dacolva a korrupcióval, az orvvadászattal, a bürokráciával és azzal a tudattal a szívében, hogy Afrikában a múlandóság sokkal intenzívebben csap le vasöklével. Sosem lehetett benne biztos, hogy amiért egészségét áldozta tovább fog tartani, mint egy röpke pillanat.
A mű végéhez közeledve egy kérdés követeli magának a választ legelevenebben. Miként lehet az, hogy a gondviselés ezeket a súlyos mozzanatokat mind egyetlen emberre ruházta? Útravalóul valami sokkal többet kapunk ettől a kötettől, mint banális kérdésünkre a választ. Gróf Teleki Géza ilyen terhek mellett is a legtöbb maradt, ami maradhatott: ember.
(szöveg: Hangai Lilla)