Réz András fontos bejelentéssel lepi meg a nagyérdeműt: már egyáltalán nem szorong. A népszerű esztéta, író, kritikus vadonatúj könyvében túllendül saját szorongásain, hogy elárulja, mára már teljesen be van szarva. A kötet a nagy sikerű Szorongás-trilógia harmadik részeként képet ad a minket körülvevő világról a szerző sajátos, vitriolosan szórakoztató stílusában úgy, hogy néha az olvasó maga sem tudja eldönteni, sírjon-e vagy nevessen…

Réz András 2003-ban írt egy könyvet a szorongásairól. A Válogatott szorongásaim című kötet hatalmas közönségsiker lett, heteken át vezette a sikerlistákat. Mindenkit érdekelt a szerző véleménye a kétezres évek elejének felgyorsult világáról, az érthetetlen, átláthatatlan katyvaszról, amely körülvett mindannyiunkat – persze, hogy érdekelt, hiszen úgy adott képet minderről, hogy közben nevettetett, úgy szorongott, hogy közben szórakoztatott. A hatalmas sikert 2011-ben folytatta a hasonlóan népszerű folytatás, a Még mindig szorongok. A trilógia második részében Réz még gyilkosabb humorral vette górcső alá az eseményeket, az olvasó még nagyobbakat nevetett, és miközben a világ minden addiginál félelmetesebben alakult, mi, többiek úgy vezettük le a stresszt, hogy az ő gondolatait olvasgattuk, így kicsit kevésbé fájt.

 

Akkor sokan azt hittük, rosszabb már nem jöhet, a benzin már nem lehet drágább, de megtörtént, amire senki nem számított – átadták a négyes metrót. A szerző pedig hallgatott, bár sokszor, sokan kérdezték tőle: András, mi a helyzet a szorongással? Szorongj nekünk, hiányzik. 2016-ban aztán meglepő dolog történt. Kiderült, hogy Réz András már nem szorong…

Mi történt? Hirtelen megjavult a világ, csak mi nem vettük észre? Réz gyorsan „megnyugtat”: igaz, hogy már nem szorong, de csak azért, mert teljesen be van szarva… Erről szól az új könyve, a Már egyáltalán nem szorongok, de teljesen be vagyok szarva, amelyben biztosan mindenki talál legalább egy, de sokkal inkább több olyan témát, ami érdekli. Ha egyetért a szerzővel, azért, ha meg nem – nem mondjuk, hogy nem fog bosszankodni a kedves olvasó Réz András gyakran igen sarkos véleményén, de az biztos, hogy hidegen nem hagyja majd eme írás.

Világnapok, pokémonok, instagramra feltöltött látványpalacsinták mellé jut egy kis donaldtrumpozás és orbánviktorozás is, csak hogy ki ne maradjon a jóból senki. Véleményt mond fesztiválokról, amerikai elnökválasztásról, kis hazai népszavazásról, gasztroforradalomról, terrorról, horrorról, online és offline pánikról egyaránt. Filmekről pedig úgy ír, ahogy senki más, és persze nem maradhat ki a kötetből a Saul fia és DiCaprio Oscarja sem…

Réz András esztéta, kritikus, író és olvasó, urbánus mesemondó. A tizenhárom éve megjelent Válogatott szorongásaim, majd az azt követő Még mindig szorongok után, íme a Szorongás-trilógia befejező darabja. 

 

Részlet a könyvből I.

“Kezdjük egy vitathatatlan alapigazsággal: „Jobb félni, mint megijedni!” Ez, persze, abszolúte vitatható, mint minden, amit alapigazságnak hiszünk. Ez a közmondás ugyanis csupán annyit jelent: légy elővigyázatos! Mert az minden okoskodás nélkül is világos, hogy félelemben élni rosszabb, mint olykor-olykor megijedni. S bár korábban azon viccelődtem, hogy félni még mindig jobb, mint szorongani, mert aki fél, az legalább tudja, hogy mitől fél, ma már nem tréfálkozom ezzel. Másfajta állapotokról, érzésekről van szó. A félelem ugyanis addig elég jól kezelhető, amíg meg tudod mondani, mitől félsz, és vannak megelőző, védekező eljárásaid. De mi van akkor, amikor félsz – és tehetetlen vagy? Megijedni nem feltétlenül rossz. Gondolj a szörnyfilmekre, a gyerekek ijesztgetős játékaira! A horrorra. Nekem ilyenkor Spielberg 1975-ös filmje, a Cápa jut az eszembe. A cápa elég ritkán mutatta meg magát, és amikor igen, rendesen beijedtünk. De ez semmiség volt ahhoz a félelemhez képest, amit az óceán békés hullámai láttán éreztünk. Mert tudtuk, hogy ott van benne a cápa, csak azt nem tudtuk, honnan jön, mikor, és hogyan lehet legyőzni egy ilyen harapós dögöt. (Ha még a profi cápavadász sem tudta…

Amikor jön a cápa, az a horror. Amikor nem jön, az a terror. Kétségtelen, hogy a ’terror’ szót ma más jelentésben használjuk. A terror ma számunkra nyílt erőszakot, lövöldözést, robbantást, totális fizikai megsemmisítést jelent. Tehát magára a cselekményre figyelünk, és nem a céljára. Pedig a terrorcselekményeket éppen a céljuk különbözteti meg más szélsőségesen erőszakos cselekedetektől. A pusztítás célja ezekben az esetekben a félelemkeltés. Az akcióknak vannak áldozatai. És vannak elszenvedői. Az utóbbiak száma iszonyatosan magas. Akár százmilliókra, milliárdokra tehető. Megpróbálom egy példával szemléltetni. Tudod, mit, maradjunk a cápáknál. Nagy, rusnya, vérengző fenevadak. Tavaly rekordszámú cápatámadás rendítette meg a világot: 98 cápatámadást regisztráltak, és ebből hat volt halálos kimenetelű. Elég rettenetes. Ráadásul ezekből a cápatámadásokból szaftos hírek lettek, amelyek bejárták a világot. Csoda, hogy még bárki is bemerészkedik a tengerbe. Mert ugye a cápa csak úgy jön. Nem küld előtte értesítést, csak felbukkan, és harap. Az már egy másik statisztika, amely azt regisztrálja, hányan fulladnak a vízbe, hányan kapnak szívrohamot, hány ember hal bele medúzacsípésbe, és hányan törik a nyakukat, amikor fejest ugranak a Balatonba. A terrortámadások is a cápahatás szerint működnek. Még akkor is, ha a köz által finanszírozott hárombetűs szervezetek és tanácsadók utólag megmagyarázzák, hogy a terrorakciók valamiféle szikár logikát követtek. Amit természetesen nem követtek, mert a terrorista bármikor, bárhol lecsaphat. Akciójának eredményessége az általa gerjesztett félelem nagyságával mérhető. Az más kérdés, hogy ez a félelem miként gerjeszthető tovább a mindenféle hírnagyító és -gyorsító eszközök segítségével. A cápahasonlatnál maradva: hogyan érhető el, hogy senki ne merészkedjen a vízbe, cápahálót követeljenek minden tengerpartra, esetleg fölvessék a cápák totális kiirtásának lehetőségét. De be lehet tiltani a fürdőzést is. Az sem rossz, ha minden fürdeni vágyóval a vízbe ugrás előtt aláíratnak egy nyilatkozatot, mely szerint ő felel mindenért. Vagy akár minden pancsolót felszerelhetünk cápariasztóval. És mi lenne, ha a cápákat szerelnénk fel egy olyan kütyüvel, amely bizonyos távolságból riasztja a parti őrséget? Neked melyik megoldás a rokonszenvesebb?”