Czagány Alexandra interjúsorozata
Ennek az interjúnak a legtöbb pillanatában komolyan vártam, hogy elkiáltja magát a rendező: ennyi! Rájössz mindjárt, hogy miért… Az elmúlt hetekben legalább tízszer hallgattam vissza, legalább ötször kezdtem el feldolgozni a feldolgozhatatlant. De csak akkor sikerült, amikor végre megértettem, mit kell tanulnom belőle.
A fene egye meg a tökéletességet, amit a közösségi oldalakon és egyéb platformokon mutatunk magunkból, és az oda konstruált világunkból. Őrült monotóniával pörögnek a sokszor lepróbált selfie-k, a wellness utazások, a menő éttermekből posztolt ételfotók, meghitt családi képek, és egyre több olyan videó előtt esünk térdre, amelyekre szebb időkben a kutya se reagált volna. Nem a boldogsággal, örömhírekkel van a gond, jaj, dehogy ez most a lényeg, legyen ennél sokkal több belőlük. Az a baj, hogy az eltorzult arányoktól egyre többször van olyan érzésem, mintha a populáris médiának valamiféle hatodik érzéke lenne arra, mikor vagyok nyomorúságosan nagy gondban, és hogyan tehetne még nyomorúságosabbá azzal, hogy vagy azt mutatja, csak az én életemben merülnek fel kisebb-nagyobb mélypontok, mindenki más boldog, vagy pedig azt, hogy az élettől jobb félni, mert bármelyik pillanatban történhet velem valami szörnyűség.
Automata világ, automata emberek, kanonizált testképek, közízlésnek való megfelelés, a kínálatból és nem saját döntésből választott szokások, őszintétlen, önmagukba visszatérő körök.
Amikor Szilvi azt mondja a diktafonon, hogy “fel kéne hagyni azzal a tulajdonságunkkal, hogy erőfeszítést teszünk arra, hogy ki akarjuk számítani a jövőt és szélsőségesen gondolkodunk az életről”, nos, akkor visszatekerem a felvételt és lejátszom újra, újra. Csak ezt az egy mondatot.
Hamarosan meg fogod érteni az esszenciáját mindennek, mert megismersz egy olyan nőt, aki képes az életet a minden és a semmi között végtelenül csodálatraméltóan, egyensúlyozva élni és kifejezni. Őszintén vállalva annak minden pokoli fejezetét és minden felemelő pillanatát. Nem kollektív képzetekhez alkalmazkodik, saját életének ő maga nem függvénye, hanem alanya. Nem csak a megdöbbentő története a lényeg. Arra is kell figyelned, ahogy belülről kifelé határozza meg magát a vele történtek nyomán, nem pedig fordítva, ahogy az leginkább a média és közösségi hálózatok hatására legtöbbünkkel szándékunk nélkül, akár észrevétlenül is egyre többször megesik.
Figyelj most ide egy kicsit!
Guba Kovács Szilvia rendkívül dekoratív nő, akinek megjelenése és tekintete mindenképp figyelmet követel. Azért találkoztunk, mert a barátnője benevezte a Womanity Fesztivál pályázatára.
Végstádiumos nőgyógyászati daganaton van túl. 2008-ban diagnosztizálták nála a daganatot. Élete legszörnyűbb időszakában harminchárom éves volt, és alig több a testsúlya, mint 38 kg. Harmincnyolc kilogramm. Mintha téged szinte félig eltüntetnének.
Édesanyja, – aki egyedül nevelte gyermekkora óta, mert édesapja elhagyta őket és végleg eltűnt az életükből – a kezei közt hal meg, miközben Szilvia még a túlélésért küzdött. Sikeres tanácsadói munkáját elveszítette a hosszú betegség alatt, s mire felocsúdott volna a traumából, tönkrement a házassága. Én mégis egy élettel teli, nyugalmat és biztonságot sugárzó, sikeres Nővel ültem és kávéztam békésen.
2008!? Hogy lehetett mindezt túlélni és egy olyan békére találni, amit látok? A betegséged 2010-ig tartott két éven át, most 2017-et írunk, ez hét év.
“Amikor meghallottam az orvosomtól nem hittem a fülemnek, máig tisztán emlékszem: Szilvi baj van, daganatos vagy, megrendeltük a vért a műtétedre. Ma hétfő van legkésőbb csütörtökön műtenünk kell! Nincs időnk, addig pedig további vizsgálatokat kell végeznünk.
Tiltakoztam, dehogy, kizárt, nézz rám, kicsattanok az egészségtől, épp kisbabát akarunk a Férjemmel! Én boldog vagyok, és gyönyörű életem van. Nem, ez nem lehet… csináljatok meg minden vizsgálatot újra!!!
Az orvos biztosított, hogy mindennek inkább kétszer, mint egyszer néznek utána. A műtét után nem tértem magamhoz, aztán jött a lidérc, a tortúra, és nem mertem tükörbe nézni, mire végre magamhoz tértem. Nem tudtam felkelni, nem tudtam mozogni, etettek, mosdattak, fésülték a hajam. Hatalmas seb éktelenkedett rajtam és a megnyugvást az újabb fájdalomcsillapító adagja jelentette. Valójában először nem akartam magamnál lenni, nem akartam tudni, látni, érezni.
A határtalan siker, amit magaménak tudhattam szakmailag, az irigylésre méltó magánéletem, és a dekoratív külsőm… Egyetlen pillanat alatt eltűnt és én kinyúlva feküdtem magatehetetlenül.
A fájdalom akkora volt, hogy azt vettem észre, az idő végtelenségig nyúlik. Egyetlen perc millió részre osztódik, a fájdalmak ismétlődése volt valamilyen viszonyítási pont. Fájdalomtól fájdalomig néha volt egy pillanat mikor felsóhajthattam, de csak gondolatban, többre nem volt erőm. Ekkor egy pillanatra, mert csak tényleg annyi volt, eljátszottam történeteket, felvillantak képek. Kezdett az idő új fogalmat jelenteni számomra, és a lopott pillanatok adták a fogódzkodót.
Minden csak egy pillanatra van tőlünk. Bármink is van, azt a következő pillanat elveheti, és bármire is vágyunk a következő pillanat azt megadhatja. Hogy miért kezdtem így gondolni? Mielőtt beléptem volna a kórházba azon a bizonyos hétfő reggelen, még sikeres tanácsadó voltam, gyermeket akartunk a Férjemmel, egy minden téren elismert ember volt az orvosi szobában, látszólag ereje teljében, egy perccel később pedig, már összeomlottam és ez csak pillanatról pillanatra fokozódott. Majd pár nap elteltével szinte elveszítettem mindent… Tehát miért gondolom, hogy be kell fejezni a képzelgést, a jövő kiszámítására tett erőfeszítéseket? Hát ezért… Nem látjuk a jövőt, fel kell hagynunk ezzel az illúzióval.
Dönts! Ha úgy gondolod találtál egy „utat”, dönts tisztán, egyértelműen és nem számít, mi történik benned vagy mit mondanak körülötted. Ekkor és csakis ekkor lesz annyi erőd, hogy elindulj az úton és ne add fel az első nehézségnél, mert akkor valójában magadat adod fel.
A figyelmedet a saját utadra kell fókuszálnod és akkor még az is lehet, hogy célba érsz. Szóval egyszer valahogy rávettem magam és döntöttem. Kezdett megváltozni a világ, bár küzdelemmel volt teli és keserves volt minden pillanat, de előre tekintettem és kész voltam megtenni a következő lépést. Persze, a következő lépés az volt, hogy el kell érnem, hogy megmozduljak az ágyban, hogy a karomat felemeljem, vagy a testemet valahogy mozgassam, hogy abból helyzetváltoztatás tudjon lenni. De küzdöttem. Már nem a fájdalom töltötte ki minden gondolatomat, hanem a napi rutin kialakítása.
Rájöttem, hogy elveszítettem szinte mindent, szóval valójában kaptam egy új életet egy új lehetőséget. Teljesen mindegy, hogy hány éves vagyok és meddig fog tartani, míg felépülök. Egyértelműen az élet vár rám, hiszen a halált nyitott borítékban kaptam, kendőzetlenül és gyorsan.
Valójában egyedül születünk és egyedül élünk és egyedül halunk meg. Ez a természetes valónk. Csak ennek nem vagyunk tudatában és ezért idegenek maradunk Önmagunk számára. Az egyedülléttől félünk, mert azt félreértelmezzük és magánnyal azonosítjuk. Pedig az egyedüllétnek hatalmas szépsége van, a csönd és a békesség állapota. Egyedül lenni „félelmetes”, ezért próbálunk elvegyülni, bármilyen párt találni magunknak társ helyett, minél nagyobb baráti kört magunk köré építeni és olyan elfoglaltságot teremteni, hogy még véletlenül se maradjunk önmagunkkal. Nekem akkor, ott, nem volt választásom. Egyedül maradtam a saját démonjaimmal.”
Nem féltél egyedül, család és minden anyagi támasz nélkül? Itt megjegyzem, hogy azt gondolhatná az olvasó, hogy biztos elmulasztottad az éves szűrést, de nem így volt. Négy hónappal előtte voltál rutinvizsgálaton, de nem találtak semmit. Mikor később visszamentél, még néhány vizsgálatra a babatervezéshez kapcsolódóan, már áttétek sorát mutatták a leletek. Hétfőn tárgyalások vártak a kiábrándító orvosi beszélgetés után, aztán csütörtökön betoltak a műtőbe.
“A félelem egy érdekes kérdés, de rájöttem, hogy amikor például az ember mantrázik, vagy megrögzötten keresi a gyógymódokat az egészségesebb és boldogabb élethez valójában az elmúlástól, az öregedéstől fél. Nekem nem kellett ettől félnem. A testemben nem hiszem, hogy volt olyan rész, ami kifogástalanul működött. Talán a szívem, az helyén volt.
A félelemmel kapcsolatban is egy érdekes megfigyelésem volt, akkor amikor nem értettem, hogy bár megteszek minden tőlem telhetőt, de nem érek el igazi változást. Mintha azt mondanám, hogy a vitorlát a megfelelő irányba állítom, jó szelem is van, megvan minden ahhoz, hogy megfelelő irányváltásom legyen és elérjem a megfelelő haladási sebességet és mégsem érem el a kívánt eredményt.
Ekkor jöttem rá, hogy bár cselekedetben megtettem mindent, de a tudatalattimban még mindig a félelem dolgozott, a félelem a haláltól. Valójában mindent azért tettem, hogy egészségesebb legyek, hogy nehogy meghaljak, hogy NEHOGY… De minek is ez a félelem az én esetemben? Ezt borítékolták… Akkor innentől fogva ezt el is felejthetem. Az egyetlen biztos dolgot figyelmen kívül is hagyhatom, mert az be fog következni, de addig még van időm másra figyelni. Így indult az, hogy a figyelmemet egyre inkább kezdtem átirányítani és kerestem más fókuszt, azóta már, amikor egyéni vagy csoportos terápiát tartok, mert visszatértem a tanácsadói munkámhoz, nagy figyelmet fordítok/fordítunk, hogy megtaláljuk a valódi fókuszt, ami a teremtésünket meghatározza.”
Tiszta tudattal csináltad végig?
“Visszakérdezek. Ismersz olyan embert, aki a hétköznapokat tiszta tudattal tudja élni? Ez egy fejezet volt az életemben. Ha nem tudtam volna lezárni, még mindig tartana. Ahogy a könyvekben is, mindig lezárul egy fejezet és kezdődik egy újabb. Minden egységekre osztható, nincs mitől félnünk, a szélsőségeket nem kell feszegetni. Amikor valaki kétségbe van esve, egyszerű dolgokhoz kell nyúlni, nem szabad túlbonyolítani, vagy túl spirituális dolgokkal foglalkozni. Nincs értelme.”
Hogy higgyen az ember, ha azt látja, hogy összeomlik a világ? Minden bonyolultság sokkal nehezebbé tesz mindent. Mindig jön a változás és tudni kell változni vele, minden ellenállás hasztalan.
Próbáltam, próbálom kiállni a hétköznapok viharait, ugyanakkor élvezni, értékelni a hétköznapok felszabadult örömét is. Meglátni a szépet apróságokban és értékelni ezt a végletekig.”
Annyi a teher, amennyit elbírunk?
“Éltem nagyon nagy gazdagságban és egyszerűségben is. Amikor önkénteskedtem Izraelben, Szerbiában, Indiában vagy Indonéziában a földön aludtunk, mert nem volt más lehetőség, Én ott is boldog voltam.Amikor jól fizetett tanácsadóként dolgoztam, a napi bérem sokszor több volt egy multinacionális cég alkalmazásában, mint másoknak egy havi keresete. A pénz kell az élethez, de az soha nem lehet a fókuszban, mert az még valódi boldogságot soha nem hozott senkinek. Ezzel a kérdéskörrel az egyéni vagy a csoportos foglalkozások alkalmával rengeteget dolgozunk, mert sajnos úgy látom a pénz kérdése általában az emberek életében központibb kérdés, mint az, hogy hogyan éljen valaki egyensúlyban önmagával.
Ezernyi sztorim van olyan emberekről, akik eljöttek hozzám életük mélypontján és azóta boldog, egészséges emberek. A boldog életet nem lehet csak úgy megkapni, de azért nem is kell olyan nagy árat fizetnünk, ha tanulunk és odafigyelünk az jelzésekre.
Azt gondolom csak szeretettel érdemes élni és itt idézném Mark Twaint: „az élet olyan rövid, hogy nincs benne idő veszekedésre, bocsánatkérésre, megbánásra, számonkérésre, csak a szeretetre van időd és ha szabad így kifejezni magam csak egy pillanat van rá.”
Azt gondolom, ha tesszük a dolgunkat hittel, akkor a dolgok valahogy mindig elrendeződnek. Ha nekem meg kellett volna halnom, meghaltam volna. Minden egy tanítás és a tanítások akkor a legjobbak, ha akkor és ott nyitottak vagyunk arra, hogy befogadjuk. Nem utólag kell megkeresni a miérteket, akkor és ott nyitottnak kell lenni és nem szabad félni a válaszoktól.”
Nálad a dolgok elrendeződtek? Mi a cél? Hogyan tovább?
Azt gondolom, hogy igen. Bár minden változik és a holnap tartogat új dolgokat … Azóta felépült a testem, a lelkem sebei begyógyultak, életem legfantasztikusabb élményei közül rengeteget azóta éltem meg, bejártam a fél világot és találtam egy olyan társat, aki elvarázsolt a megismerkedésünk pillanatától és ismét Férjnél vagyok. Csodás életünk van, élménnyel teli hétköznapok és mindent megteszünk, hogy a környezetünkbe egy picivel mindig több boldogságot vagy figyelmességet csempésszünk.
Hogy mi a célom? Hosszú távon nem tudom, talán nem is akartam túl távoli terveket, hiszen kétszer néztem szembe azzal, hogy vége az életemnek. Nekem hatalmas szerelem Indonézia, Bali a szívem csücske, oda terápiás utakra megyek csoportokkal és már több országból jelentkeztek résztvevők.
Húsz éve működöm tanácsadói minőségben és látom, hogy sokan sokféleképp keresnek választ, az életükben felmerülő kérdésekre és problémákra, s ha választ találnak is, azok nem adnak valódi gyakorlati megoldást. Így a másik tevékenység, amit végtelenül boldogan tervezünk egy Barátommal:egy képzés és/vagy előadás, ahol a hétköznapok felszabadult élvezetét tanulhatják meg a jelentkezők és visszakaphatják a kontrollt életük felett. Olyan képzés, ami szakít a hagyományokkal és nemcsak a saját vagy a Barátom (aki egy sikeres üzletasszony) élettapasztalatán alapul, hanem neves szakemberek és kutatások eredményeit ötvözve egy igazán különleges ajándékot nyújthatunk át minden nyitott személynek, aki akar egy jobb és kiegyensúlyozottabb, boldog életet élni, ahol a siker csak melléktermék és nem a cél! A cél a hétköznapok felszabadult élvezete.”