Vass Virággal a kapcsolati poklok legmélyére néztük.
WOMANITY: A Szoknya-blues című könyved szokatlanul eltér korábbi regényeidtől: a sajátos vonalvezetést felrúgva meglepő fordulatokat és krimibe illő elemeket tartalmaz. Mit jelent pontosan a domestic noir műfaja?
VASS VIRÁG: A domestic noir amolyan kis cizellált házi thriller. A feszültség nem abból ered, hogy a hős tömeggyilkos elől menekül, hanem olyan apró hétköznapi dolgokból, kis cizellált kapcsolati poklokból, amikor például fokozatosan kételkedni kezdesz egy hozzád közel álló emberben, majd végül rádöbbensz, hogy fogalmad sincs róla, ki mellett is élsz valójában, ami szerintem, eléggé ijesztő.
WOMANITY: Az előző romantikus hangvételű könyveidtől meglehetősen idegen a lélektani thriller. Hogyan találtál erre a műfajra? Mennyire áll közel hozzád?
VASS VIRÁG: Sosem a műfajt keresem, mindig egy-egy karakter fogalmazódik meg bennem először a maga vágyaival, rögeszméivel, szorongásaival, szenvedélyével, amelyek aztán mozgásba hoznak egy történetet. Ezúttal Barna karaktere volt a kiindulópont, aki magát Fűevőnek tartja, tehát olyan heteroszexuális férfinak, aki nem akar tartós kapcsolatot élni nőkkel. Valamiért mégis Anni, a hősnő megszállottjává válik. Itt már el is dőlt, hogy nem egy romantikus történetbe fogunk csöppenni – noha ebben a regényben is vannak menyasszonyok, vőlegények, fülig szerelmesek és csúnyán félrelépők. Hamar kiderül, hogy senki sem az, akinek mutatja magát, így fokozatosan sodródunk egy krimiszerű történetben.
Nagyon szerettem a Szoknya-blues-t írni, bár kicsit sötétebb tónusú volt a korábbi regényeimnél. Némely jelenet annyira feszültre sikeredett, hogy mielőtt kikászálódtam esténként a dolgozószobából, bekapcsoltam a táncos applikációmat a telefonomon, és megpróbáltam kiugrálni magamból a feszültséget, hogy ne vigyem át a saját életembe az izgalmakat vagy egyik-másik karakter cinizmusát a párkapcsolattal kapcsolatban, amikor leülünk a férjemmel vacsorázni.
WOMANITY: Honnan pattant ki az ötlet a fejedből, hogy megírd a Szoknya-Blues történetét?
VASS VIRÁG: Amikor a korábbi regényemet, a Sohaférfit írtam, amely az elköteleződni nem-tudásról vagy nem akarásról szólt, az olvasóim szinte kikövetelték, hogy írjam meg a női párját, a Sohanőt is. A nők jobban ügyelnek a konvenciókra, ők nem feltétlenül a házasságot halogatják, ugyanakkor az, hogy meg tudom-e élni az együtt örömét, nem magától értetődő még a házasságokban sem. Nem arról tanít minket ez a kor, hogy másokra figyeljünk, az hogy valaki kapcsolatban él, nem jelenti azt, hogy társ is,hogy jó vele élni. Amikor a Sohanőhöz gyűjtöttem anyagot, akkor figyeltem fel a férfi blogszférának olyan közösségeire, ahol nagyon erős indulatok fogalmazódtak meg a nőkkel kapcsolatban. A Sohanőhöz végül nem használtam fel ezeket a markáns férfipanaszokat, de bennem maradt és nem hagyott nyugodni.
WOMANITY: Úgy érzem, most a Fűevőkről beszélsz. Kik ők? Egy létező csoportról beszélünk?
VASS VIRÁG: A Fűevők már Magyarországon is léteznek. Olyan férfiak, akik heteroszexuálisnak vallják magukat, mégis azt mondják, nincs szükség nőkre! Beérik a fizetett szerelem vagy az online pornó örömeivel. A Fűevő kifejezést egy japán újságíró használta először. Az övék egy teljesítmény centrikus társadalom, nagy a nyomás a fiatal férfiakkal szemben, hogy minél korábban biztos egzisztenciát teremtsenek, aztán családot alapítsanak. Megjelent egy új generáció, akik egész egyszerűen sztrájkba léptek, nemcsak házasodni nem akarnak, hanem a munka, a fogyasztás mókuskerekében is csak épp annyira akarnak részt venni, hogy valamilyen szinten fenntartsák magukat alkalmi munkákból.
Ez a szemlélet pedig – talán éppen az internetnek köszönhetően – elkezdett terjedni világszerte. Hozzájuk csapódnak az elvált férjek, akik úgy érzik a házasság anyagilag, érzelmileg tönkre tette őket, vagy azok, akik bár szeretnének kapcsolatban élni, dühösek a nőkre, akik szerintük túlságosan anyagiasak és csak az alfa-hímeknek adnak esélyt. Különböző fokozatai vannak ennek az életformának: van, aki csak a házasságot utasítja el, van, aki a tartós kapcsolatot is, és van, aki egyáltalán semmiféle viszonyt nem akar nőkkel. Engem pedig nagyon érdekelt, hogy hogyan jut el valaki ilyen szintre.
WOMANITY: Nincs egy főszereplő a könyvben, hanem mindenki főszereplő a saját történetében… És mindenki menekül valami elől. Például Barna esetében kiderül, hogy volt egy olyan esemény az életében, aminek hatására vont maga köré falakat és kezdett más életvitelt folytatni. Szerinted ma az emberek mi elől menekülnek?
VASS VIRÁG: Írni és olvasni is azért jó játék, mert pontosan látod, hogy az adott karakter hol és hogyan nehezíti meg a saját életét. Sajnos a saját hülyeségeinkre ritkán látunk rá ennyire tisztán, mi is éppen úgy bele vagyunk gabalyodva a történetünkbe, ahogyan a regények szereplői. Ha valaki olvasná a sztorinkat, biztosan sokszor kapna a fejéhez. Manapság nehezítő körülmény, hogy folyamatosan késztetést érzünk, hogy dokumentáljuk életünk minden mozzanatát, van tehát egy alteregónk, aki az Instagramon meg a Facebookon mosolyog olyankor is, ha nincs a legjobb kedvünk, mintha egyszerre két életben léteznénk. Ez még nehezebbé teszi, hogy életünk valós eseményeit mélyen megéljük, és hagyjuk leülepedni bennünk, mit is szeretnénk valójában, és hol tartunk voltaképpen.
WOMANITY: Kihez szól a Szoknya-blues? Kinek ajánlanád szívesen?
VASS VIRÁG: Ez a könyv vállaltan a férfiakat megszólító regény. Sokat segítettek nekem a számomra fontos férfiak (elsősorban a férjem) az anyaggyűjtésnél. Interjút készíteni ugyanis ilyen kényes témában nőként nem könnyű, a legjobb szándék mellett sem ugyanazt mondják, mintha egy férfi előtt nyílnának meg. Mindemellett úgy gondolom, hogy kapcsolatokról mindkét fél szeret olvasni, tehát kapcsolatban élőknek is ajánlom. Vagy azoknak, akik szeretnének még kapcsolatban élni. A hétköznapokban ritkán adatik meg az a lehetőség, hogy ugyanazt a történetet minden szereplőszemszögéből megismerjük, pedig sokat segítene, ha egy adott történetet váltott nézőpontból is láthatnánk. Érdemes néha játszani azzal, hogy egy-egy veszekedésnél, vitánál elkezdünk a másik fejével, kicsit magunk ellen gondolkodni. Lehet, hogy hamarabb nyugszik meg a lelkünk, mintha csak hajtogatnánk tovább a magunkét.
(szöveg: Szabó Alexandra)