A „ki vagyok én, és mihez értek?” listára összegyűjteni a tételeket még akkor is nehéz, ha az ember önszántából határoz úgy, hogy az életét új mederbe tereli. De mi van akkor, ha a sors úgy dönt, kezébe veszi az életünket és kényszerít arra, hogy mindent új alapokra helyezzünk? Sterczer Hilda elképesztő bátorságról és emberfeletti erőről tett tanúbizonyságot, amikor a Kancsendzönga elragadta férjét, neki pedig két kisgyerekkel kellett újra, egyedül felépítenie mindent.
WOMANITY: Egy férj elvesztését hogyan lehet túlélni? Mi hajtja olyankor előre az embert, amikor elvesztette élete szerelmét, a társát, a barátját?
STERCZER HILDA: Egy ilyen tragédiát csak a „túléléssel” lehet túlélni. Én itt nem gondolkodtam, nem is lehet. Az agy átkapcsol „robotpilóta” üzemmódra, ahogy Szili Nóra is megfogalmazta. Ott volt két kis gyerek, és egyet tudtam csak: túl kell élnem. Ez volt minden motiváció. Óriási káosz, ami nem boríthat el. Látom ma már, hogy vérmérséklettől, helyzettől, élettapasztalattól függően más és más a reakció. Van, aki teljesen összeomlik, van, aki megreked a „nem akarok erről tudomást venni” szakaszban. Nagyon örülök, hogy Tapolyai Emőke pszichológus felajánlotta a segítségét, mert én először úgy gondoltam: „Megoldom egyedül!” – ma már tudom, nem lennék itt, így, ha ő nem terelget a gyászban. Persze az is jól jött, hogy munkát kaptam, ahova be kellett járni, emberek között voltam, volt az életnek egy ritmusa.
WOMANITY: Ön hogyan tudta folytatni a megkezdett utat? Netán egy egészen más vonalon indult tovább?
STERCZER HILDA: Két év kellett, hogy megtaláljam az utamat. Hívtak előadásokra, és nagyon klassz visszajelzéseket kaptam, de idő kellett, hogy el tudjam fogadni ezt a szerepet. Hiszen az első pillanattól kezdve tudtam: én nem vagyok Erőss Zsolt, a nyomába se érhetek az ő emberi és hegymászói nagyságának. Ha valaki, ezt én a feleségeként főleg tudtam. Most már úgy látom, hogy ez bár így van, de az ő távollétében én képviselem a férjemet. Ez azt is jelenti, hogy senki nem várja el tőlem, hogy Zsolt legyek.
Nemrég láttam egy dokumentumfilmet The Crash Reel címmel, ami egy snowboardos srácról szólt, aki az olimpiára készült, éremesélyes volt és agysérülést szenvedett. Az ő felépülését kísérte végig a film. Azért volt érdekes, mert én láttam Zsolt felépülését, láttam a saját útkeresésem, és most egy külső személyét. Ez megértette velem, miben is rejlik a nehézség. A fiú bár egész szépen felépült, és megpróbált visszatérni a snowboard világába, de az agysérülésből fakadóan károsodtak olyan funkciók, ami miatt nem tudott már megfelelő szinten snowboardozni. Ezt neki fel kellett dolgoznia, és a film ott ér véget, hogy más utat választ.
Nekem is be kellett látnom: az az út, az a jövő, amit elképzeltem magam és a gyerekeim számára már nem járható. Jött egy kőomlás, betemette, lerombolta, úgyhogy másfelé kell indulni. Ez pedig nagyon nehéz. Mert számtalan lehetőség, buktató, indulás az ismeretlenbe. Össze kellett gyűjtenem a képzeletbeli:” Ki vagyok én és mihez értek?” listámra jó pár dolgot, hogy azok mentén elindulhassak.
WOMANITY: Egy hozzánk közel álló személy halála után üres lesz minden és nincsenek már céljaink, nem motivál semmi. Ön két kisgyerekkel maradt egyedül. Ahogy nyilatkozni látom és beszélni hallom, világos lesz, hogy tele van tettvággyal, tudja, hogy van még miért küzdenie. Miből gyűjti az energiát?
STERCZER HILDA: Most már valóban tele vagyok tettvággyal, de ez, mint említettem nem volt mindig így. Amikor összeomlik a jövő, az olyan, mint amikor „white out”-ban megyünk a hegyen. Számomra az a kép jön elő, amikor Pakisztánban másztuk a Gasherbum 1 nevű nyolcezrest, és az alaptábor felé tartottunk. Bejött egy hófelhő, köd volt, havazott, és mi mentünk a hóban. Teljes időtlenség vett körbe, soha véget nem érő feladatnak tűnt. A mászó ilyenkor szinte azt se tudja, merre van a fel és a le. Csak az előttünk menő nyomát látjuk, csak egy lépésnyit magunk előtt. Ilyenkor jó, ha van egy GPS, ami mutatja az irányt, ami reményt ad, hogy leérünk. Nekem ez volt a pszichológus.
Ahogy a hegyen leértünk az alaptáborba a szél elfújta a felhőt, és a lemenő nap fényében ott ragyogott a csúcs, a célunk, úgy az életben is, amikor végre sikerült megtalálnom a lelki biztonságot és egyensúlyt, megláthattam a célomat is. Ha pedig van célunk, van jövőképünk, motivációnk, akkor már van energia is az eléréséhez.
WOMANITY: Egy tavalyi interjúban olvastam, hogy éppen abban a periódusban tartott, amikor is ki kellett találnia ki is ön az „Erőss Zsolt felesége” szerep nélkül. Sikerült rájönnie ki Sterczer Hilda?
STERCZER HILDA: Igen. Egyre inkább igen. Fel kellett vállalnom az Erőss Zsolt felesége szerepet. Mert életem meghatározó része volt a Zsolttal töltött idő. Hegymászóként és nőként is a kiteljesedést jelentette. Mellette tudatosult bennem, hogy én hegymászásra születtem, ez vagyok én. Három nyolcezres megmászása bizonyítja. Nőként pedig a feleség és anyaszerepben való megfelelés. Mi Zsolttal nagyon szépen működtünk a klasszikus férfi-női szerepek mentén a hegyen és az életben egyaránt.
A gyász összetöri az embert. Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy olyan, mint amikor leejtenek egy szép kancsót. Aztán a cserepeket fel kell szedni és ebből egy újat alkotni. Én hívő vagyok, így hiszem, hogy ezt a szedegetést és összerakást Isten segítette bennem. Az ilyen szedegetésnél vannak darabok, amik megmaradnak, és nagyobb hangsúlyt kapnak, mások viszont kiesnek, vagy kevésbé lesznek fontosak.
Nekem a hangsúlyt most nem a hegymászás, hanem a szikla illetve falmászás jelenti, és a tanítói múltam, valamint a saját gyerekeim nevelése. Továbbá a pszichológussal való közös munka során előjöttek olyan dolgok, amiket most sikerült helyretenni. Így most lett egy felnőtt Sterczer Hilda, aki mer felelősséget válni, ismeri az értékeit, tudja, merre szeretne menni, látja a célt, és útban van afelé.
WOMANITY: A gyerekeivel szoktak beszélni az édesapjukról? Hogyan emlékeznek vissza rá?
STERCZER HILDA: Szinte naponta szóba kerül Zsolt. De mi nem a halálára emlékezünk, hanem a sok jóra, amit vele átélhettünk, vagy átélhetnénk. Állandó téma kirándulásainkkor, hogy bezzeg apa kézzel felezte meg az almát, meg, ha apa itt lenne, akkor mennyi képet készítene, vagy most nem mehetnénk tovább, amíg apa meg nem ette az utolsó szamócát is. Ezekkel a kedves történetekkel ő mindig velünk van, ahogy azzal is, hogy elmondom a gyerekeimnek: apa fentről lát és most nagyon büszke rád!
WOMANITY: A Hópárduc Alapítványon keresztül tematikus, fejlesztő mászásokat szerveznek gyerekeknek. Hogyan kell elképzelni ezeket a terápiás mászásokat? Hogyan és kiknek lehet segítség?
STERCZER HILDA: A terápiás célú falmászás során a műfalat eszközként használják a gyerekek. Megtanítjuk a falmászás során használt alapmozdulatokat, de ezen túl olyan feladatokat adunk, amik a kognitív képességeket – memória, figyelem, (vizuális-auditív) észlelés (vizuális-auditív-taktilis) javítja. Használunk csecsemőkori reflex leépítésére szolgáló gyakorlatokat, valamint az idegrendszer érettségét javító gyakorlatokat.
Memóriát fejlesztünk például úgy, hogy megkérem a gyereket másszon végig négy fogáson, és jegyezze meg milyen színű fogásokat használt. Majd a földön fűzze fel egymás után ezeket a színű gyöngyöket. Ezzel már finommotorikát is fejlesztjük.
Figyelemfejlesztésre egy példa, amikor színes dobókockával kidob egy színt. Utána elkezd mászni, és ha a dobott színű fogást megragadta, a másik kezével egyet a falra kell csapnia. Nemcsak arra kell figyelnie, hogy végig érjen és fent maradjon, de közben a színre is; ez elég kihívás.
Egy harmadik példa: szüleivel és a világgal harcban álló kamaszodó gyerek: „Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak!” beállítottságú, jó fizikai adottságokkal rendelkező mászott és folyton leesett. Többször kellett tanácsolnom, hogy ne lépjen keresztbe és menni fog, mire ezt hajlandó volt elfogadni és így végig tudta mászni az utat. Rögtön megvolt a visszacsatolás számára: „Lehet, hogy a felnőttek mégis tudnak jó tanácsokat is adni.”
WOMANITY: Mik a jövőbeni céljai a Hópárduc Alapítvánnyal?
STERCZER HILDA: Akkreditáltatni szeretném a mászófoglakozások anyagát, így képzéseket tudunk szervezni. Az ország több pontján is érdeklődtek már a terápiás mászásról, és szeretném, ha minél több gyereknek segítenénk ez által.
WOMANITY: A Womanity Fesztivál célja, hogy egyesítse a nőket egy olyan közegben, ahol nincsenek tabuk, nem kell szégyellni semmit és tudják, mindig vannak körülöttük sorstársak, akikkel beszélhetnek az átélt élményekről, legyen az jó, vagy rossz. Ön mit üzenne ennek a közösségnek?
STERCZER HILDA: Egy traumát fel kell dolgozni, el kell gyászolni. Nem lehet megúszni a fájdalmat. Ezen nekem is végig kellett mennem. Két évembe telt és elég szörnyű volt. Ma már tudom ez az egyetlen út. Egy válást, egy magzat elvesztését, az egészség elvesztését fel kell dolgozni, és vállalni az ezzel járó zűrzavart és fájdalmat. Én örülök, hogy kértem szakember segítségét.
Tapolyai Emőke pszichológusom hívta fel a figyelmem Epiktétoszra, aki az ókori Rómában élő rabszolga volt; béna, mégis a kor egyik legnagyobb keresztény filozófusa. Ő mondta azt, hogy: „Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemény.”
Egyedülálló anyaként vélekedhetek úgy a helyzetemről, hogy mivel apa és férj nélkül maradtunk az életünk siralmas, kilátástalan és reménytelen, és úgy is, hogy akkor ezt a három főt kezelem családként, és ebből hozom ki a lehető legtöbbet. Azt az odafigyelést, amit a férjemnek adnék, azt most a gyerekeim és a munkám kapja.
STERCZER HILDA A II.WOMANITY FESZTIVÁL SZÍNPADÁN!
(szöveg: Hangai Lilla)