Anna tizenhat évvel ezelőtt kisiskolások meséiből írta a szakdolgozatát és ez az átnyálazott ezerkétszázharminchét mű gyökeres változást hozott az életében. Mesélt nekünk a mesepszichológiáról, az édesanyjával való kapcsolatáról és a bolondos, jó kedélyű élet gyógyító hatásáról; mi pedig ittuk a szavait. Kádár Annamáriával a II. Womanity Fesztiválon is találkozhatsz május 15-én.
WOMANITY: Az anya-gyermek kapcsolat a legősibb, amely létezik. Itt tanuljuk meg, hogyan lehet bízni, vagy, hogy mennyire vagyunk szerethetőek és értékesek. Ha az anyag-gyermek kapcsolat sérül, felnőtt korban hogyan korrigálhatjuk?
KÁDÁR ANNAMÁRIA: Ha a gyerek megtapasztalja azt, hogy szülei érzelmileg hozzáférhetők, érzékenyek a szükségleteire, kifejezheti nekik a negatív érzelmeit is, és elvárhatja, hogy ezeket csillapítsák, akkor belsővé teszi ezt a mintát, és elsajátítja az érzelmi szabályozás képességét. Ha azonban születésétől fogva azt tanulta meg, hogy kéréseire a környezete nem reagál, kisebb valószínűséggel fog támogatást kérni, amikor szüksége van erre. Aki gyermekkorában nem tanulta meg érzelmi állapotai kifejezését, érzelmei kezelését, később nehezebben enged közel magához másokat, kerüli az érzelmileg szoros kapcsolatokat, hajlamos felszínes viszonyokat létesíteni, vagy elszigetelődik másoktól, nehezére esik az empátia, és a konfliktusos helyzetekben leblokkol. Felnőttkorban a baráti és partnerkapcsolatunkban lehetőségünk van ezt a mintát felülírni. Ahogy Pilinszky is gyönyörűen megfogalmazta az Átváltozás című versében: “Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok./ Csúf, de te gyönyörűnek találtál./ Végig hallgattad mindig, amit mondtam./ Halandóból így lettem halhatatlan.”
WOMANITY: Önnek milyen a kapcsolata az édesanyjával? Mit tanult tőle gyermekkorában, amit felnőttként tud hasznosítani?
KÁDÁR ANNAMÁRIA: Édesanyám kora gyerekkoromtól sokat mesélt nekem. Számomra a hamuban sült pogácsát a mesék jelentették, amelyek folyamatosan végigkísértek életutamon. Ma is magamban őrzöm ezeknek az estéknek a meghitt hangulatát, amikor megelevenedett bennem a mesevilág minden szereplője. A mese dallama belső képpé alakult, a ráérős, összebújós mesemondás során segítséget kaptam ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeimet, hogy elhiggyem a csodát, hogy merészeket merjek álmodni. Olyan mélyen ivódtak belém, hogy vallom: gyermekkorom mesevilága nélkül ma nem lennék ugyanaz az ember. Az egyik legfontosabb útravalóm ugyanakkor a saját életmesém gyökerei. Az életmese az a történet, amit szülőként mindenki folyamatosan mesél gyermekének önmagáról, hitvallásáról, álmairól és céljairól, félelmeiről és fájdalmairól, kudarcairól és győzelmeiről. Ezt nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük magunkról, sokszor szavak nélkül is, akár jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal. A népmese optimista életfilozófiája úgy vált gyümölcsözővé az én életemben, hogy azt a szüleim, a családom saját életmeséje is alátámasztotta, hitelesítette. Elsősorban azt a meggyőződést kaptam útravalóként, hogy a világ egy jó hely, ahová érdemes volt beleszületni, hogy merjek megharcolni a saját céljaimért, ne hagyjam magam eltántorítani, és hogy legyen bátorságom önmagam felvállalására. A belső, spontán, gyermeki énem megőrzésének fontosságára is a családomban kaptam mintát. Olyan jó, hogy egy kicsit ilyen szeleburdi típusú család voltunk, vagyunk, ahol lehet hülyéskedni, marháskodni, nevetni, derűsnek lenni. Ahol nem kellett mindent olyan nagyon komolyan venni. A segítés, a mások felé való odafordulás, a meghallgatás, a feltétel nélküli elfogadás gyökereit is innen hozom magammal.
WOMANITY: Sokan gondolják, hogy a mesének gyermekkorban a szórakoztatáson kívül más jelentősége nincs. A mesepszichológia bebizonyítja, hogy korántsem erről van szó. Hogy ismerte meg a mesepszichológiát?
KÁDÁR ANNAMÁRIA: Egy nagyon nagy felismeréssel kezdődött a történet, mégpedig azzal, hogy minden mese az életünkről szól. A mesében minden MI vagyunk: nem csak a legkisebb királyfival, szegélylegénnyel azonosulhatunk. Az elindulás jelenti a saját komfortzónánkból való kimozdulást, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok nagyon gyakran belső sárkányok, a saját félelmeink, szorongásaink, kishitűségünk, amit meg kell szelídítenünk, a segítőtársak szimbolizálják a társas kapcsolati hálónkat, a párválasztás, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk megtalálását, a mesében az elérendő cél pedig az önmegvalósításunk. A mesehős utazása személyiségfejlődésünket, az önismereti utunkat is szimbolizálja. „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban” – fogalmazza meg a belső utazás lényegét Hamvas Béla. A népmesékből jól ismert hol volt hol nem volt világa nagyon hasonlít ahhoz, amely a lelkünk mélyén él. Ebben a megközelítésben nem a megtervezett életvitelről van szó, hanem azokról a mélységekről, ahol megalapozódik kitartásunk, elszántságunk, reményünk. Az életbátorság, a magabiztosság az a képességünk, hogy túl tudunk merészkedni saját határainkon. Bár úgy tűnik, hogy az utazás külső tájakon történik, ez egy mély, belső barangolás, ahol rejtett erőforrásainkat keltjük életre. A saját életünkben is a gebéből táltos paripát varázsolunk, ehhez pedig meg kell találnunk az életre keltő „parazsat”. Minél inkább elmélyültem ebben a párhuzamban, annal inkább nyilvánvalóvá vált az, hogy a mesében a személyiségfejlődés különböző állomásai jelennek meg: a próbatételek valójában életpróbákról, életfeladatokról szólnak. Szimbolikus formában fellelhetők benne a lelkünkben felmerülő konfliktusok is: az irigység, a féltékenység megzabolázásának módjai, az életkori krízisek, a szülőkről való leválás, a párválasztás próbatételei, a férfi-nő kapcsolat megpróbáltatásai. A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon. Egy mesében nem a problémamentes élet ígéretét kapjuk meg, hanem annak reményét, hogy még a legkisebbek, a legesendőbbek is boldogulnak, ha adottságaikat és lehetőségeiket mozgósítják, ha nem hátrálnak meg az akadályok, a megpróbáltatások elől. A mesei főszereplő sohasem tökéletes, képes beismerni kudarcait, mert tudja, hogy a hibák elengedhetetlenek a fejlődéséhez. A mesehős átváltozása azt közvetíti számunkra, hogy ahhoz, hogy bizonyos életfeladatokat megoldjunk, külsőleg-belsőleg át kell alakulnunk, úgy, hogy közben azonosak maradunk önmagunkkal.
Pszichológus hallgatóként tizenhat évvel ezelőtt a mesékből írtam a szakdolgozatomat, kisiskolások által írt meséket vizsgáltam, ezetkétszázharminchét gyerek által írt mesét olvastam el és elemeztem. Sorsdöntő élmény volt az életemben. A fantázia és realitás kölcsönviszonya annyira érdekesen jelent meg ezekben az írásokban, hogy sokszor potyogtak a könnyeim a nevetéstől: ez a Maggi tyúkhúslevest főző királylány és a pattanásos királyfi világa. Doktori disszertációmban az írásbeli kommunikációs készség alakulásával foglalkoztam közel kétezer kisiskolás által írt mesében. A mese pszichológiája mellett az érzelmi intelligencia fejlődése és fejlesztési lehetőségei áll az érdeklődésem középpontjában. Amikor iskolapszichológusként gyerekekkel és tréningek keretében felnőttekkel ennek fejlesztésén dolgoztam, egyre tisztábban körvonalazódott számomra, hogy az érzelmi biztonság megalapozása gyermekkorban történik, és bár nem lehetetlen, de nagyon hosszú folyamat eredménye a korai negatív mintáknak az átírása. A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni. Az a szülő, pedagógus, aki a mese varázsával, csodájával ajándékozza meg a gyermeket, aki lélekben ő maga is egy kicsit megőrzi gyermeki világlátását, mágikus gondolkodásának maradványait, sokkal könnyebben boldogul problémahelyzetekben, jobban dolgozza fel a veszteségeket, kudarcokat.
WOMANITY: Ha egy gyermek mesét hallgat, a belső világában képek alakulnak ki, mely képek elraktározódnak és fejlesztik az érzelmi intelligenciát. Ez a tudás később, felnőtt korban is elérhetővé válik. Mit veszít az, akinek kimaradnak az életéből a mese szimbólumai?
KÁDÁR ANNAMÁRIA: A gyermek mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. Ez segíti őt félelmeinek a megszelídítésében, amelyeket nem tudott vagy még nem mert megfogalmazni. A mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit. Az álmodás és minden olyan cselekvés, amely fantáziatevékenységet indít be, belső képalkotással jár együtt, így a játék, a mese, a merengés, az álmodozás és később az olvasás is. A belső képkészítés folyamatát elaborációnak nevezzük, emlékezetünkben vagy tudat alatt tárolt információk, érzelmi feszültségek egészséges és eredményes feldolgozása ez. A belső képalkotásnak a gyermeki élményfeldolgozás egyik legfontosabb formája. Az elaborációs képesség gyermekkorban alakul ki. A gyermek a látott, hallott és érzékelt dolgokat rögzíti, majd ezeket pozitív vagy negatív érzelmi színezettel látja el. A belső képek erős érzelmi töltettel rendelkeznek, összekötik a gondolatokat az érzelemmel. A mese képekre és szimbólumokra fordítja le a világ jelenségeit, ezáltal lehetővé teszi a tudattalan feszültségek levezetését. A gyermek a belső képek teremtése által lehetőséget kap a mese cselekményén keresztül a szorongások feldolgozására is. Ez a képessége felnőttként is segíteni fogja a problémák feloldásában.
WOMANITY: Emlékszik arra, hogy önnek miket meséltek gyermekkorában? Voltak kedvencei, amelyekre most is szívesen emlékszik?
KÁDÁR ANNAMÁRIA: Kedvenc mesém a Kisködmön főhősének, a jómódú parasztembernek volt egy lánya és egy felesége. Egy nap érkezett hozzájuk háztűznézőbe egy legény, s az apa leküldte a lányát a pincébe, hogy legyen mivel megkínálniuk a vendéget. A lánynak ekkor szemébe ötlött a pince oldalához támasztott káposztáskő. Erről az jutott eszébe, hogy ha majd férjhez megy, és kisfia születik, vesz neki egy ködmönt a vásárban – de ha a kisfiát agyonüti a káposztáskő, akkor kire marad majd a kisködmön…? Ezen úgy elkeseredett, hogy bánatában sírva fakadt. Mivel sokáig nem tért vissza, hamarosan lement utána az apja és az anyja is, s meghallva a nagy problémát, mindketten rázendítettek a sírásra. A kérő épp csak hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett, és azt mondta: ha még három ilyen bolondra akad, mint ezek, elveszi a lányt feleségül. El is indult, s az út során hamarosan találkozott egy emberrel, aki a diót vasvillával hányta fel a padlásra. A legény vett egy vékát, és fél óra alatt felhordta benne a diót. A következő ember, akibe beleütközött, teknővel hordta be a világosságot a házba. A legény rajta is segített: fejszével vágott két ablakot a falba, s mindjárt világosabb lett. Harmadjára egy asszonnyal hozta össze a sorsa, aki a csirkéket akarta a kotló alá dugni, de ez nem sikerült neki. A legény megmagyarázta neki: ha jön a héja, akkor a kotló dugdosás nélkül is maga alá veszi a csibéit. Miután továbbállt, azt gondolta magában: hála Istennek, megtaláltam mind a három bolondot! Hazament, és két hét múlva megülték a lakodalmat. Lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki egy ködmönt, de a káposztáskő nem ütötte agyon. Itt a vége, fuss el véle. A mese a nem megfelelő problémamegoldási stratégiákról, az önbeteljesítő jóslatok erejéről szól.
WOMANITY: Rohanó világ. Egyszer említette, hogy ha a mesében a sárkányt kell legyőzni, a való életben a figyelmetlenség és a sietség szörnyével kell megküzdenünk. Képtelenek vagyunk megteremteni az énidőt és élvezni a pillanatot. Hogyan trenírozhatjuk magunkat arra, hogy szánjunk időt megélni a jelent?
KÁDÁR ANNAMÁRIA: Egyre kevesebb idő van leülni, és „csak úgy” kötetlenül beszélgetni, együtt vacsorázni, nevetgélni, mesélni. A mesemondás a jelen megélésének egy lehetséges módja. A mesemondó szülő is lelassítja, lecsendesíti a külső világot, egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül! (Ez lesz az alapja a későbbi bizalmas szülő-gyermek beszélgetéseknek is.) A mese olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben. Egyrészt a mesélés sajátos szituációja, bensőséges hangulata adja meg az érzelmi biztonságot, a nyugodt, csendes és szeretetteljes légkört, amelyben meg lehet pihenni, el lehet lazulni, a rítust, amivel le lehet zárni egy mozgalmas és eseménydús napot. Ám a kisgyerek a mesehallgatás során nemcsak a szülőre, hanem befelé is figyel, saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot, ami segíti őt a nap folyamán felgyűlt belső feszültségei, negatív érzései, félelmei feldolgozásában. Az egyik legfájdalmasabb érzés, amit egy gyermek megélhet, hogy nincs idő rá, hogy lerázzák, csak kötelességből figyelnek rá. Semmi értelme mesét olvasni, ha ez is csupán egy a sok kipipálandó feladat közül. Az egyperces, instant mese olyan, mintha egy pohár nemes bort egyhajtásra felhörpintenénk, egy klasszikus zeneszámot felgyorsítva hallgatnánk. A mese csak akkor éri el jótékony hatását, ha a gyermekhez csonkítatlan változatban jut el. Minden elemének fontos szerepe van, és a megváltoztatással, rövidítéssel épp a lényegi mondanivaló sikkad el.
WOMANITY: A Womanity Fesztiválon milyen előadást hallhatnak a vendégek öntől? Miért ezt a témát választotta?
KÁDÁR ANNAMÁRIA: Philip Zimbardo amerikai pszichológus szerint az időperspektívánk, vagyis ahogy az időre tekintünk, az alapvető személyiségjegyeink egyike. Ez a nézőpontok meghatározza gondolatainkat, érzéseinket, cselekedeteinket, és azt a módot, ahogy életünk történéseinek jelentést adunk. A nem megfelelő időfelfogás torzíthatja mindezeket és sikertelen döntésekhez vezethet életünk különböző területein. Ezért fontos, hogy saját időnket megismerjük, tudatosítsuk, és aktívan alakítsuk. Milyen egy mesehős időperspektívűja és hogyan válhatunk saját életmesénk hősévé, erről fog szólni az előadásom.
(szöveg: Hangai Lilla)