Kedden délelőtt 10-kor csak úgy pulzál az élet Budapesten, a Honvéd utcában. Hideg van, az Egoist Szalon ajtaján besodor a szél. Nyílként hasítok a pulthoz, hogy jelezzem, interjúzni fogunk. Ahogy ezt kimondom, gyáván hátrálni kezdek a gondolattól. Tudom, hogy perceken belül olyan élettörténet fog kibomlani előttem, amit úgy kell majd leírnom neked, mintha te is épp a 48 éves családanya szemébe néznél, mikor azt meséli “… előbb a férjemtől búcsúztam el, aztán a lányomnak azt mondtam gondolatban: majd túlteszed magad rajta, megleszel valahogy apuval, nekem most mennem kell.”
Glatz Csilla alkoholista szülők gyermeke, aki édesanyja tragikusan bekövetkező haláláig és azon túl is képes hálával és mély szeretettel tisztelni a felmenőit.
“Édesanyámnak is volt öngyilkossági kísérlete. Nem volt sikeres, de kórházba került miatta. Mostanra úgy rakom össze a képet, hogy ha valaki közeli hozzátartozója behozza a családi életbe azt, hogy ez is lehet egy megoldás arra, ha valamit nem bírunk elviselni, akkor ez másra is átragadhat a családban, így rám is átragadt. Anyu komoly alkohol problémákkal küzdött, végül a halálát is ez okozta. Leégett a háza, miközben ő nem volt magánál.”
Rendre eszembe jutnak Victor Hugo sorai: “Nem dobtak-e túlságosan nagy súlyt a mérleg egyik serpenyőjébe, abba, amelyik a bűnöst terheli?” Nem hozom szóba a gondolatot, érzem, hogy szavak nélkül is pontosan ezt érzi.
“Mindenhogy próbáltam segíteni neki, alkoholistákkal foglalkozó szervezeten keresztül kutattam a viselkedése okát, meg akartam érteni a működését. Tíz éven keresztül próbáltam megmenteni, de valójában ilyenkor minden alkalommal azt értem el, hogy ne kelljen ténylegesen szembenéznie a következményekkel. Hosszú ideje rettegtem attól a telefonhívástól, ami a halálhírét hozta, mert olyan élete volt, hogy egyszerűen számítani lehetett erre. Sokáig telefonfóbiám is volt emiatt, nem tudtam felvenni a hívásokat.
Amikor a Névtelen Alkoholisták szervezetéhez elmentem, azt mondták, én nem vagyok alkoholista, nekem a hozzátartozói csoporthoz kell járnom. Nem értettem miért. Egész életemben azt hittem, nekem az a problémám, hogy anyu iszik. Ott derült ki, hogy nem. Ebbe az egészbe én is belebetegedtem, és megkaptam a leckét, hogy magammal kell foglalkoznom. Azt a poharat ő vette fel, és neki is kell letenni.”
Az életben semmi nincs kipipálva
“Hamarosan átkerültem egy személyiségfejlesztő, tréner világba. Akkor még azt hittem, ha úgymond szinten tartom magamat, és nem foglalkozom a gyerekkorom óta felhalmozódott sérelmekkel, az igazán mély rétegekkel, akkor ez ki van pipálva és minden rendben lesz. De egy nap rájöttem, hogy nem így van. Miközben imádtam a munkámat, rendben volt a házasságom is, egyszer csak váratlanul rám szakadt az érzés, hogy valami nincs rendben. Belassult az életem és azt éreztem, kezd körülöttem minden szétesni. Ennek ellenére tartani akartam magam a sikeres, erős, jó nő szerepben, nem engedtem meg magamnak, hogy befogadjam, ami bennem történik. Ekkor jött a nagy törés, képszakadás.
Minden munkámat abbahagytam, beleengedtem magam abba, ami van, és ott minden rám zuhant.
Elkezdtem elbúcsúzni a világtól, kialakult bennem egy olyan kép, hogy ha ennyi mindent elértem, de így sem vagyok elég jó ahhoz, hogy megoldjam az életemet és jól legyek, akkor nélkülem a világnak jobb lesz.”
Csilla azok közé tartozik, akik nem különösebben kedvelik a kronologikus történetmesélést. Akik a szokatlan perspektívákat keresik, gondolatban ugrálnak az időben, miközben folyton megfigyelnek és megszállottan kutatják a választ az élet miértjeire. A másfél éve coach-ként dolgozó sikeres szakember ma már önmagát meg-megértve, tisztán és érthetően meséli személyes érintettségét, miközben múltból a jelenbe csapunk, majd hirtelen ismét a 2000-es évek elején, a nehéz időkben járunk.
“Volt anyunak egy 9 hónapos józan időszaka. De mivel ő nem foglalkozott a lelki világával és azzal, hogy minek a tünete az, hogy ő italhoz nyúl, így nem változott semmi és újraindult az egész verkli, sokkal erősebben, mint azelőtt. Mély zuhanás következett. Többször megkaptam tőle, hogy ezt tanítják ott, hogy ne törődj velem többet? Merthogy egyszerűen meg kellett húznom a határaimat, hogy nem foglalkozom többet a játszmáival. Nagyon nehéz volt különbséget tenni, hogy az alkohol beszél-e belőle, vagy nem.
Hiszen ő mégiscsak egy édesanya, a legfontosabb kapcsolódásunk az életünkben. De nem értette meg, hogy milyen érzéseket okoz a gyerekének azzal, hogy a legmélyebb lelki dolgaimat fordítja ellenem, amikor épp olyan napja van, hogy védekezni akar és így támad vissza. Ezek nagyon erős lelki sérüléseket tudnak okozni.
A beszélgetésnek ezen a pontján először fogom meg a kávés poharat és nem azért, mert most veszem észre, hogy a felszolgáló lány már legalább húsz perce kihozta. Zavaromban teszem. Miközben a pohár felé nyúlok, a választ sejtve megkérdezem: mi történt, amikor megszületett a lányod?
“A kezdeti örömök után, nem tudtam neki szeretetet adni. Nagyon megijedtem, hogy nem fogom őt szeretni és ekkor kerestem külső segítséget. A férjem tudta, a nagy bölcsességek itt most nem segítenek, abban tudott segíteni, hogy biztosított arról, bármikor számíthatok rá. Nagyon sokat kínlódtam azzal az érzéssel, hogy a szülőt szeretni kell, anyut szeretni kell. Lelkiismeret furdalásom is volt, amikor megkérdeztem magamtól, hogyan is tudnám mindezt szeretni? Később, amikor már kijöttem ebből a szörnyű időszakból, elérkeztem a bevállalás szintjére, amikor azt mondtam magamban:
Anyu, ne haragudj, nem tudlak szeretni, most nem tudom azt a szeretet érezni irántad, amit kéne.
Mi nem hagy el?
Most csukd be a szemed és gondolj bele te is. Mi az a dolog, ami (bármi is történik veled), soha nem hagy el? Csilla szerint releváns a kérdés, hiszen ha nem találjuk a célt vagy a nekünk való munkát, sokat segíthet a válasz. “Engem mindig, minden helyzetben érdekelt, hogy mi történik velem. Ha valamire, akkor erre mindig volt figyelmem. Az emberi működés a mélypontomon is érdekelt. És ami a nehéz időszakainkban is velünk marad, azzal érdemes lehet foglalkozni, akár küldetésszerűen is. A tréneri munka sosem hagyott el, csak én hagytam el egy időre.
Elkezdtem mindentől elbúcsúzni, a lányomtól búcsúztam el utoljára, és amikor ezt gondolatban megtettem, az egy nagyon misztikus váltás volt. Mintha a piros lámpa zöldre váltott volna, és megkaptam volna az engedélyt arra, hogy eltűnjek erről a világról. Mintha valaki azt mondta volna: figyelj Csilla, ha akarsz, mehetsz. Ez volt az a pont, amikor először elgondolkodtam, tényleg ezt akarom-e.
De ahhoz, hogy ehhez a felismeréshez, ehhez a kérdéshez elérjek, meg kellett magamnak engednem, hogy megtehessem, amit előtte akartam.”
A válaszom a kérdésre az volt, hogy tegyünk még egy utolsó próbát. Azt tudtam, hogy egyedül nem fog menni. Pokoli nehéz volt új esélyt adni magamnak és elindulni, azt hittem beledöglök – mondja, és el is hiszem neki. De csatlakozott egy pszichológiai önismereti csoporthoz, és csak azért is végigcsinálta, nézd, milyen nagyszerű VáltóTársa lett sokaknak. Azt mondja, ma már rendben van, sikeres, és megtehetné, hogy eltitkolja, mi történt vele, legtöbben az ismerősei közül csak most, ebből az írásból fogják megtudni, hogy öngyilkosság is megfordult a fejében. Most azonban arra gondol, mennyi ember életét látjuk kívülről a csúcson, de mégsem teljes a kép velük kapcsolatban. Amikor hallgatjuk őket, olvasunk róluk, nagy lehet a szakadék köztünk, mert a legtöbb esetben fogalmunk sincs, “honnan jöttek fel”. Vajon közel születtek a lehetőséghez, vagy milyen küzdelmes úton vannak túl?
Engem is ez a kérdés foglalkoztat ebben a rovatban: TE KI VAGY? Ha megszólítva érzed magad és elmesélnéd egy kávé mellett a történetedet, mert büszke vagy arra, hogy tettél/teszel valami olyat, ami számodra meghatározó, gyere, mondd el! A jelentkezésedet, rövid személyes történeteddel az info@womanityfesztival.hu email címre várjuk.
Szöveg: Czagány Alexandra