Láthatjuk, mire képes egy sportoló, ha a “csúcsot” célozza meg, e felé törekszik, amely kiapadhatatlan motivációjának forrása. Ugyanakkor a teljesítménykényszer, a saját magunkra helyezett nyomás és mások vélt vagy valós elvárásai meg is béníthatnak, visszájára fordítva a perfekcionizmus idolját. Fontos tisztába tenni ezt a fogalmat, mint ahogy realizálni azt is: ha egy életterületen rendkívülit nyújtunk, annak biztosan a többi látja a kárát. Két dolgot tehetünk tehát: vagy elfogadjuk ezt, (ideiglenesen) egy célnak rendelve alá az életünk vagy pedig megtanuljuk beérni az “elég jóval”, minden téren.
Karrierünk tudatos építésénél vagy egy krónikus betegségünkre alkalmazott diéta szigorú betartásakor a tökéletességre törekvés jó stratégiának bizonyul. A hangsúly pedig a “törekvés” szón van, amely magában rejti a fejlődés, a változni és változtatni tudás képességét is. Ekkor beszélhetünk a pozitív vagy adaptív perfekcionizmusról, amely – ahogyan elnevezése is utal rá – építően hat az életünkre, amennyiben önmagunk folyamatos meghaladására késztet, tartást ad. Ilyenkor bár magasra tesszük a lécet, megengedjük a hibázás lehetőségét is – mind saját magunk, mind mások számára. Már maga a próbálkozás is örömmel tölt el. A negatív vagy unadaptív módon perfekcionalista embert ezzel szemben a rugalmatlan gondolkodásmód jellemzi, valamint az olyan extrém méreteket öltő elváráshalmaz önmaga és környezete irányába, amely – teljesíthetetlensége miatt – folytonos frusztrációt szül, de mentális és testi zavarokhoz, illetve elmagányosodáshoz is vezethet.
Halogatás: biztos kudarc
Az egészséges “egyre jobbá, többé szeretnék válni” és a kifejezetten káros eszményi, de valójában megugorhatatlan célok kergetése között tehát hatalmas különbség van. Utóbbi – a hatalmas külső nyomás miatt – ráadásul már egyre korábbi életszakaszban kezdődik. Némiképpen szomorú abba belegondolni, hogy már gyermekek, illetve szüleik, nevelőik számára is íródott segítő könyv Perfekcionizmus – Miért rossz túl jónak lenni? címmel. Miriam Adderholdt és Jan Goldberg kötete a maximalizmus másik összetevőjére is rávilágít, nevezetesen arra, hogy a perfekcionalista ember sokszor fél cselekedni, nehogy hibát kövessen el – ha halogatósak vagyunk, annak ez lehet az egyik fő oka. A halogatás viszont egyenlő a biztos kudarccal. Fontos ezért a konkrét – és egyben megvalósítható! – cél kitűzése. Ne a legjobbak akarjunk lenni, hiszen ez egyrészt relatív, másrészt maximum pillanatnyi elégedettség-érzethez vezethet – a következő percben már túl is szárnyaltak.
Te nem a teljesítményed vagy!
Amikor a tökéletesség nem elég jó című 2009-es könyvében – majd 2011-es TED-előadásán – a téma egyik elismert kutatója, Dr. Martin M. Antony kanadai pszichológus a perfekcionalizmus egyik legnagyobb veszélyét abban látja, hogy az ilyen személyiségjeggyel rendelkező ember értékét termelékenységében és teljesítményében méri. Számára második legjobbnak lenni elfogadhatatlan – és ezt az elvárás általában élete minden területére kiterjeszti külső megjelenésétől a háztartási teendőkön át a párkapcsolatáig. Ám ez mégis többnyire az iskolai és munkahelyi teljesítményben tetőzik – ahol egyébként egyáltalán nem kifizetődő ez a gondolkodás-és viselkedésmód, lévén, hogy elviselhetetlen stresszt, közönyt, végül pedig kiégést okozhat.
A maximalizmus rendkívül megterhelő a testnek és – az azt megbetegítő – pszichének is: szorongás, szociális fóbia, depresszió, étkezési zavarok, kényszeres cselekvések, frusztráció és düh kombinációja lehet a tökéletesség hajszolásának ára.
Hibázz – szándékosan!
Hogy mit tehetünk perfekcionalizmusunk enyhítése érdekében? Az egyik legfontosabb, hogy ne terjesszük ki az élet egészére: légiirányítóként vagy sebészként például alapkövetelmény munkánk hibátlan elvégzése, de otthon, családi közegben már bátran lehetünk “tökéletlenek”, elengedhetjük a kontrollt. Segít az is, ha priorizálunk, így megfelelőbben tudunk lavírozni határaink folyamatos tágítása és az “elég jó” megengedése, sőt üdvözlése között. És hogy mit tanácsol Dr. Antony? Ejtsünk szándékosan hibákat – arra biztat, ejtsünk szándékosan hibákat – és nézzük meg, mi történik. Valószínűleg az égvilágon semmi (rossz)