Hamarosan Budapesten ad koncertet a világ jelenleg legnevesebb operaénekesnője, Anna Netrebko. Aki – páratlan koloratúrszoprán hangja mellett – leginkább örökös jojódiétájáról híres, a repertoárján túl mindig az a legtöbbeket foglalkoztató kérdés, az orosz világsztár éppen milyen formában is áll majd ki a színpadra. Ezzel a szintúgy hízásra hajlamos nagy elődnek, Maria Callasnak vagy a mindig igen asszonyos Montserrat Caballénak kevesebb problémája akadt, lévén az ő idejükben még valóban az volt a fontos, ki hogyan is énekli ki a magas C-t, azonban ahogy ma már a szakmai konszenzus is vallja: „lejárt a kövér operaénekesnők kora”.
A hollywoodi sztároktól kötelezően elvárt darázsderék az operaházaknál is a minimum lett, mint védekeznek, ez manapság már a – sportos életvitelt élő, az egészséges étkezésre és a kalóriákra odafigyelő – közönség elvárása, s bár a hangi adottság a legfontosabb, csakis ennek szem előtt tartásával kaphatja meg valaki a sikert jelentő főhős vagy főhősnő szerepét. Ami ugye azt jelenti, hogy – olyan tekintélyes kerülettel – ma már egy Pavarotti sem futhatna be ekkora karriert. Lazán mondhatnánk, hogy a divatvilághoz hasonlóan a színházi- és a filmszakma is felületes, de mi van akkor azokkal a reprezentatív felmérésekkel, amelyek a civil foglalkozásokban is ugyanerre a következtetésre jutottak?
Ezek szerint a „szép”-nek minősített emberek jobb pozíciót és magasabb fizetést kaptak a jelenlegi társadalmi megítélés szerinti előnytelenebb külső tulajdonságokkal rendelkező társaiknál, függetlenül a szakmai tudástól, tapasztalattól és teljesítménytől, amelyet a tesztek alapján prezentáltak.
Persze, az éppen ünnepelt szépségideál favorizálása nem mai találmány, megvolt ez minden korban –gondoljunk csak a szállóigévé lett „rubensi idomokra”, amelyek bizonyítják, hogy a németalföldi festő idejében meg nem épp a nádszálkarcsúságért bolondult a nép. Annyi biztos, hogy kit tartunk szépnek, ahhoz ma már nem elégségesek a genetikai adottságok (szabályos arc, dús haj, stb.), amelyeken esetleg nehezebben, vagy épp sehogy sem tudunk változtatni. Ahhoz, hogy ma valaki szexi legyen az Instagramon vagy a való életben, szükséges hozzá sportolnia is. S nemcsak csinálnia, hanem fotókkal dokumentálnia és posztolnia, beszélnie róla, az élete szinten minden vonatkozásában megélnie: életstílussá tennie.
Mivel már nem csak a dagadó bicepszek, a lapos hasak és a szálkás combok jellemzik, hogy valaki rajong a sportért, hanem, hogy pontosan tudja, melyik fehérjepor állaga jó, melyik ízű proteinszelet a legfinomabb, avagy hol van a legközelebbi hely, ahol büntetlenül meg lehet enni egy low carb sütit. A sport rengeteg olyan közös nevezőt generál, amely az emberi kapcsolatokra is pozitív hatással van. Felejtsük el nyugodtan így az amerikai filmekből ismert klisét, hogy bizniszek csak a golfpályán vagy a jachton köttetnek (persze ott is!), egy edzőterem, az uszoda öltözője ugyanolyan tökéletes lelőhelye lehet a szakmai sikereknek, hiszen a lehető legkülönfélébb emberekkel hoz össze a véletlen, akikkel először egy közös nevezőnk lesz csak: az adott sportág szeretete. Célszerű lehet így beszereznünk akár egy All You Can Move-SportPasst is, amellyel egy csomó sportban kipróbálhatjuk magunkat és a szerencsénket is a – karrierünk szempontjából nézve is – legklasszabb, legmenőbb edzőtermekben. De ugyanígy besegíthet az is, hogy az AYCM-SportPass jóvoltából akár minden nap ugyanoda tudunk járni edzeni, ahova a főnökünk, aki ha látja, hogy milyen erőn felül küzdünk a súlyokkal, végre elhiszi, hogy az irodában sem csak facebookozással mulatjuk az időt.
A sporttal tényleg nem lehet melléfogni, űzzünk bármit (ez AYCM-tagként nagyjából rendelkezésünkre is áll, mint lehetőség), hiányával viszont annál nagyobb lehet a blamázs. Elég rosszul hangzik ugyanis akár egy interjún akár egy randin, az „És Te mit sportolsz?” kérdésre az, hogy: „Ja én? Hát semmit.”
x
