Iráni Szex és New York – Marjane Satrapi nyomában

 

A 2500 éves írott történelemmel rendelkező ország XX. századi körülményeit bemutató film rendkívül hiteles alkotás. Bemutatja az egyéniséget elnyomó, a társadalom tevékenységét felügyelő, nyugatellenes országot. Mégpedig objektív reprezentáció jelleggel. Ezzel párhuzamosan megismerjük Marjane szubjektív véleményét, hozzáállását ehhez a világhoz.

 

Kisgyermekként szívhez szóló, gyermeteg gesztusokkal, megnyilvánulásokkal mutat kíváncsiságot a körülötte zajló események felé. Később, ahogy felnő, már értelmezi az őt körülvevő drámai helyzetet és kiértékeli identitástudatát, hazájához fűződő érzéseit. Kétszer is elhagyja az országot, egyszer Bécsbe majd Párizsba utazik. Ausztriában rendszeresen csalódások érik. Nem meri felvállalni iráni származását, az új környezetben nem találja a helyét, összetűzésekbe keveredik a rendfenntartókkal, aligha tud beilleszkedni. Elhagyta a háború sújtotta, nehéz sorsú hazáját, s mégis honvágya van.

 

A történetszövés egésze egy végső nézői következtetés, egyfajta célként megállapítható gondolat köré íródott. Ez pedig nem más, mint megmutatni a világnak, hogy az iráni nép ugyanolyan hétköznapi életet él, mint bármelyik más nemzet csak éppen egy másfajta politikai berendezkedés keretei és korlátai között. Ezáltal az életük bár nehezebb, de nem alsóbbrendű, mint bármelyik európai emberélet. Az iráni nép, s ezáltal az iszlám ember megítélésének filmbeli motívumai, rendkívül fontos üzenetet hordoznak. 

 

 

Elenyésző az olyan alkotás, amely Irán sokszínű kultúráját, a régmúlt perzsa építészet csodáit, mint a Perszepolisz palota-együttest, (amelynek romjain, domborművein békességben, s barátságban élő katonák és egymást ölelő, boldog emberek láthatóak), gyönyörű mecseteit, az alapvető ősi iráni jellemet, vagy az ősi szellemvilág jellegzetességeit reprezentálná. Utóbbira érdemes kitérni néhány jellemábrázoló gondolat erejéig.

 

Úgy vélték, ha az ember egy szellemi világból került a fizikai világba, akkor nem csak ők maguk, hanem a környezetük is, vagyis az egész Föld egy változáson ment keresztül. Ennek tükrében nem tehetik meg, hogy ebben az örök illúzióban éljenek, s meghagyják a Földet változatlanul, amíg fel nem emelkednek a szellemi világba. Inkább át kell alakítaniuk önmagukat, és a körülöttük lévő mindenséget is. Az irániak vágytak arra, hogy befolyásolják a dolgokat, s kíméletlenül dolgoztak ezért, mert hittek abban, hogy a világ átformálható az emberi belső, a szellem erejével. „Tetterő és akarat, a külső természet átdolgozására”, ez volt az irániak alapkaraktere- írja Rudolf Steiner, Irán és Turán ősellentétéről című művében.

 

Mindezeket, Irán ősi, békés társadalmi és kulturális képét persze, nehéz a mába helyezni, hiszen a történelem sokat faragott a közel-keleti nép megítélésén. Az országot a nyugat 1935-ig Perzsiaként ismerte. Mohammad Reza Pahlavi, Perzsia utolsó sah-ja erőteljes amerikai barátságot ápolt. Az ország olajkincsére ebben az időben jelentősen megnőtt a kereslet, de a hatalmas összeg a nép életszínvonalának javulására nem lett felhasználva. Az elégedetlenség nőtt, s végül az iráni forradalom megbuktatta őt. Az 1979-es forradalom után Perzsiát, Iráni Iszlám Köztársasággá nevezték át, államformája ekkor teokratikus köztársaság lett.

 

 

 

 

Marjane ekkor tíz éves volt. A forradalmat követően, 1980-ban Irak megtámadta Iránt, hosszú háború és vallási diktatúra következett. A nyugatellenes berendezkedés és a fanatikus iszlám közeg megpecsételte Irán megítélését az egész világon. Marjane szülei Bécsbe küldik lányukat, a demokrácia, az emancipáció és önmegvalósítás szellemiségének reményében. Ahogy Marjane elhagyja Iránt, egyfajta identitáskrízis nehezíti meg a mindennapjait.

Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud filmjében igen egyértelmű jelei mutatkoznak az Iránhoz köthető, negatív előítéleteknek. De egyúttal az is kiderül, hogy ezt a fajta előítéletet az emberek nem a tapasztalatokra, mélyre ásott társadalomkutatásokra vagy a történelemre alapozzák. Sokkal inkább, a nemzetközi közvélemény gyűri maga alá az egyéni véleményeket. Ha végre lehajolunk a magyarázatért, (ahogyan Marjane is tette, a Persepolis megalkotásánál), akkor egy másik arcát is megmutatja Irán.

 

 

 

Amikor a hétköznapokban Iránról hallunk bármilyen vonatkozásban, vagy arab/perzsa embert látunk az utcán, egyetlen negatív kép él bennünk. Leginkább egy zavartalan állóvízhez hasonlíthatnám ezt a képet, amelynek állandóságában az rejlik, hogy ott messze, az arab világban egymást érik a háborúk, tizenéves fiatalok áldozzák fel magukat az aknamezőkön, s bezárkózott, vallás fanatikus, barbár népek abszurd módon tiltakoznak a modernizáció ellen. A Persepolis rávilágít, hogy ennek az állóvíznek a mélyén bizony, hatalmas társadalmi vívódások, belső ellentmondások, emberi tehetetlenségek dúlnak. Hatalmi érdekek közérdekké gyúrják a nyugatellenességet, és az iszlám szélsőséget erőltetik a perzsa örökséghez kötődni vágyó népükre. Csakhogy ilyen mélyre csak az láthat, aki ott éli a mindennapjait.

 

A nyugatosodás minden nagy birodalom történelmében megfigyelhető. Egyik sem akarta ilyen erőteljesen bebizonyítani, hogy el lehet kerülni ezt a hódító áramlatot. A régi, pozitív perzsa identitástudatot felváltotta valami egészen másfajta identitástudat, amely mára többnyire egybeolvadt a muszlim kultúrával, és amely szégyennel és félelemmel tölti el az iráni embert a hazáján kívül. Forrpontnak is nevezhetnénk ezt a térséget, ahol az emberek bezárkóznak a kötelező, ellehetetlenítő helyzetükbe.

 

A Persepolis történetvezetése nagyszerűen szemlélteti a történelmi változások, a politikai helyzet romlásának hétköznapokban való értelmezését. Marjane a humor ambivalenciájával, és élőszereplős változat helyett, animáció használatával kerüli el a néző túlzott elérzékenyülését. Egyfajta közvetítő szerepbe bújva enged betekintést annak a bizonyos állóvíznek a mélyére… Az identitásprobléma köré rendezi a történetet. Ennek lényeges motívuma a filmben a kendő, amely jelképezi azt a rendeletet, hogy mit illik az iszlám nőknek a nyilvánosság előtt viselnie.  

 

 

 

Érzékelteti, hogy a hazáján kívül alaptalanul ítélik meg az iszlámokat. Szemlélteti, hogy ő is ugyanúgy átéli a kamaszodást, ugyanúgy küzd a nőiség problémáival, ugyanúgy gondol a férfiakra és ugyanúgy jelen van minden általános dolog az életében, mint más országokban. Csak éppen, az ő országuk élén fundamentalista világnézetet képviselő, egyéni szabadságukat korlátozó, kapitalizmus és nyugat ellenes nézeteket valló irányítók állnak.

 

Iránban, a forradalom után a nyilvános élet minden formáját beszüntették. Betiltották a koedukált iskolákat, a kártyázást, az alkoholfogyasztást és az ünnepek nagy részét. Marjane a háború után hazament Ausztriából, de a lakhatatlanná vált Teheránból később Párizsba költözött. Az 1997-es elnökváltás után, továbbra is síta főpapok irányítottak Iránban.

 

 

 

Ahogyan a Persepolis végén is kiderül, a fiatal nővé érett kislány végre meglelte identitását a lelkében, s büszkén vállalja Európában is, hogy iráni. Marjane művei közül mindenképp érdemes olvasni az Asszonybeszéd című képregényt is, mely a Persepolishoz hasonló könnyed stílusban mutatja be az iráni nők szexuális életét, több helyen az iráni Szex és New York-ként említik. Megtudhatjuk, hogyan veszítheti el valaki akár többször is a szüzességét, hogyan kerülhető el egy kényszerházasság, milyen előnyökkel jár a plasztikai beavatkozás, és miért kényelmes házas férfival kezdeni. De leginkább azt, hogy meddig képes egy nő elmenni, hogy megszerezze és megtartsa a választott férfit.