Három mondatot írt, de abban minden benne volt: „Talán azért jelentkezem, hogy a lelkemnek is könnyebb legyen. Meghaltak a gyermekeim, nehéz volt a feldolgozás, túl élés. Az egészséges lányom felnevelése segít, hogy újra tudjak élni…”
Felmerülhet a kérdés, hogy lehet-e, kell-e ennél többet írni vagy beszélni egy olyan feldolgozhatatlan történetről, amelynek végére határozott pontot tett a halál. Bármit is ismernénk fel ezen a ponton, lehet, hogy az már nem kamatozna semmit az életben. Léteznek-e az átélt veszteség tükrében megfelelően értelmezhető kérdések? Vannak-e egyáltalán szavak, válaszok? Mit kell megértened egy ilyen interjún keresztül: a halált vagy az életet? Most azt mondom, egyiket sem. Vagy várj, inkább mindkettőt: Selmeczi Mártát.
„Izgulok egy kicsit, nekem még nem volt interjúm. Egy reggeli kávézás közben találkoztam a hirdetéssel, hogy olyan élettörténeteket kerestek a Womanity Fesztiválra, amelyekre büszkék vagyunk. Átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha és ha már átfutott, akkor úgy gondoltam, akár komolyan is vehetem a megérzést. Az volt a pályázat kérdése, ki vagyok én. Nehéz kérdés…
… pedig nem akartam sírni. Mindig eldöntöm, hogy nem sírok.”
Érzem, hogy bár még csak most kezdtük a beszélgetést, máris szüksége van néhány percre, hogy ne csak egy rövid jelentkezésben, hanem most a jelenben is megfogalmazza magának, miért van itt. Néhány perc, ameddig a szemét törölgetve, (ki tudja hányadik alkalommal már) ő is újra szembesül a kérdéssel: vannak-e egyáltalán szavak, válaszok?
„Szóval, ha ezt a kérdést pár évvel ezelőtt teszed fel, talán semmit sem tudtam volna mondani. Mióta megismertem a mostani páromat, ő segít abban, hogy igazán magamra találjak a szeretetével.
Nem volt könnyű gyerekkorom, tizenhat éves korom óta egyedül élek. Egész életemben arra vágytam, hogy családom legyen. Vágytam arra, hogy ha már én nem kaptam meg, akkor majd megadok mindent a gyermekeimnek. Ki vagyok én? Most októberben voltam egy önismereti táborban, azóta talán ki tudom mondani, meg tudom fogalmazni. Anyagcsere betegséggel születtek a gyermekeim. Szőke, kék szeműek voltak, születésükkor egészségesnek tűntek mindketten, később viszont nehezen fejlődtek. Az akkori férjem nem igazán gondoskodott rólunk, rájöttem, hogy nem vele szeretném leélni az életemet, úgy döntöttem, hogy egyedül nevelem tovább a két gyermekemet. Majd nem sokkal később halálos betegséget diagnosztizáltak náluk.
Az emberi agy, a női agy, az anya agy olyan, hogy nem akarsz róla tudomást venni, hogy a gyerekeid meg fognak halni. A fiam idén lett volna húsz éves, a lányom tizenkilenc a múlt héten.
Nem keseredtem el, orvostól orvosig vittem őket, számtalan vizsgálaton jártunk. Sokáig nem tudták mi bajuk a gyerekeknek. Amikor kiderült a betegségük, utána rendelet írta elő, hogy erre a betegségre is szűrni kell újszülött korban.
2000. február, majd június
„Meghalt a lányom, mentem haza, kerestem és nem akartam elhinni. Olyan nincs, hogy ő nincs többé.”
Tizenhat év telt el Zsaklin és Fecó halála óta, alig négy hónap különbséggel mentek el. Márta sokat mesél róluk és arról, hogy az ismerősei közül többen a mai napig nem tudják mi történt vele. Tizennégy évig katona volt, most a Honvédelmi Minisztériumban dolgozik adminisztrációs területen. Azt mondja, a katonaság edzi a lelket is.
„2000-ben ez egy jó lehetőség volt és szerződéses katona lettem, de az élet úgy hozta, hogy két éve civil vagyok. A második házasságom is tönkrement. Amikor sikerült feldolgoznom a gyászt, a tanulásba menekültem, sok iskolát elvégeztem, csak hogy ne “kelljen” otthon lennem. Szerencsére olyan férjem volt, aki a közös lányunkat normálisan gondozta. Sajnálom az időt, amit nem Enikővel töltöttem.
Ő most tizennégy éves, egészséges. Korábban, ha megkérdezték hány gyerekem van, azt mondtam egy. Az önismereti tábortól nagyon sok szeretetet és erőt kaptam. Azóta már azt mondom, nekem három gyerekem van. Már szembe tudok nézni a dolgokkal.
De a gyerekek halálához viszonyítok mindent.
Kinek nem fedi gyermekét sírhalom, nem tudja mi az igazi fájdalom
Még a középiskolában történt, amikor gyorsírást tanultam, hogy az egyik lánynak a lapjáról véletlenszerűen kiválasztottam egy mondatot. Ez volt az. Akkor még nem tulajdonítottam ennek semmit, ma már értem, hogy talán a sors figyelmeztetett.
Most viszont az egészséges gyerekemre kell figyelnem. Ez korábban nem ment könnyen, nehezen tudtam leülni és beszélgetni vele, figyelni rá. Túlságosan féltem mindentől, de mostanában igyekszem odaülni mellé és többet foglalkozni vele. Szintén a táborban tették fel a kérdést, hogy mit változtatnék meg a jelenlegi családtagjaimon. Semmit sem.
Én úgy szeretem őket, amilyenek. Sok embernek tudnám javasolni, hogy akit szeret, annál ne keressen okokat. A lényét tanuljuk meg szeretni és kimutatni amíg nem késő.”
Ahány ember, annyi kereszt
Mártát kicsit megismerni azt jelenti, vele együtt kicsit megismerjük az összes anyát, aki elveszítette a gyerekét és túlélte a túlélhetetlent. Három éve megvettem egy könyvet, egy érintett nőnek akartam adni, végül nem adtam át. Nem tudtam, szabad-e beleavatkoznom a tragédia feldolgozásába, készen áll-e arra, hogy az övéhez hasonló történeteket olvasson. Azóta is itt van a polcomon: Asszonyok álmában síró babák. Singer Magdolna írta, újszülött babák elvesztéséről és a gyász feldolgozásáról szól. A szerző hangsúlyozza, a szenvedésből igenis van kivezető út, melyhez nagyban hozzájárulhat, ha sorstársakat keresünk.
„Amikor a táborban családállítást végeztünk, el kellett “játszaniuk” a társaimnak a gyermekeimet. A családállító azt kérte, takarjam le őket. Rettenetesen nehéz volt, zokogtam. Szeretettel elengedtem őket, de a szívemben örökre velem maradnak.”
A beszélgetés végére újra Enikőről kérdezek, aki anyukája szerint egy rendkívül tehetséges, gyönyörű kislány. Azt mondja, teljesen más, mint ő. Regényeket, novellákat ír, hatalmas szeretet és elfogadás van benne.
„Bennem még nincs ilyen, talán most majd kialakul. Most már más ember lettem. Van az a mese, amiben a király egyik szeme sír, a másik nevet. Hálás és boldog vagyok, amiért van egy egészséges lányom, szerető férjem, de a két gyermekem elvesztését sosem törölhetem ki az életemből. Akik hasonlóan átéltek ilyen tragédiát, azoknak azt tanácsolom, ne várjanak ennyi időt a gyásszal. Próbáljanak hamarabb segítséget, eszközöket keresni a továbblépéshez, én túl sokáig vártam.”
– Szeretnél most már másoknak segíteni, ugye ezt említetted? Van titkos vágyad?
– Szeretnék egyszerre több embernek beszélni minderről. Úgy érzem, talán ha többet beszélek róla, könnyebb lesz.
– Mennyi emberre gondolsz?
– Kicsivel többre, mint most itt körülöttünk vannak.
– Készen állsz rá, hogy jövő márciusban a fesztiválon beszélj róla? Ott sokkal többen lesznek.
– Készen, igen, köszönöm!
Mielőtt elbúcsúzunk, Márta szól, hogy sírós képet nem szeretne. Tudom, miért. Mert most már erős. Az elvesztett reményekkel megerősödő anyák, az elvesztett és élő gyermekek, a gyermektelen nők, a boldog anyák, most már az egész világ tudja róla, hogy erős.
Szöveg: Czagány Alexandra