Végre hazaértem, becsaptam az ajtót magam mögött és ledobtam a dzsekimet a földre. A gombok hangosan csattantak a padlón, hogy mindenki hallja. Zokogtam, de most nem lélegzet visszatartva, tudod, úgy visszafelé, ahogy szoktam. Hanem bömbölve, hogy mindenki hallja. Eltelt néhány perc, vagy óra is. Jézusom, a könnyek csak kiüresítenek – kaptam észbe. Kihúztam magam, bezártam az üres lakás ajtaját és könnyen elaludtam.
Reggel a meggyőződéseim romjai még ott füstölögtek a lábam előtt. Először arra gondoltam, a sors talán másképp is szőhette volna a fonalát, aztán arra, hogy vajon akkor is egy (inkább legalább öt) édes croissant-ra vágynék reggelire, vagy akkor talán, egy másik bolygón, egy másik életben beérném néhány szem koktélparadicsommal és egy kevés madársalátával is? A sztorik gördülékenyen követték egymást, jól szórakoztam. Menekültem az élet mindenféle szigorú értelmezése elől és elképzeltem, hogy egy varázstollal rajzolt körvonallal hermetikusan elzárom magam. Irigység, Rosszindulat, Kapzsiság és Elégedetlenség a körön kívülről figyelnek haragtól kidülledő szemekkel, én pedig tiszta, elfogadó mimikával válaszolok. Nem sírok, nem dobom el a dzsekimet, nem csapom be az ajtót, csak behunyom a szemem és arra gondolok, ez egyszerűen az én köröm, nem értek el.
szöveg:Czagány Alexandra