Tegye fel a kezét, akivel előfordult már, hogy miközben úgy ment le a boltba bevásárolni, hogy akkor csak zöldséget, gyümölcsöt, zsírszegény tejet és túrót, nasinak meg némi mandulát fog venni, a végén azon kapta magát, hogy már hazafelé betolta azt a fánkot/croissant-t/akármit, ami valahogy véletlenül „bemászott” a kosarába.
Az első dolog volt így az ajtón belépve beizzítani a gépet, hogy na, lássuk csak, ez most végül is mennyi kalória volt! Add Istenem, hogy csak 200-250 legyen! Ugye, hogy ismerős ez a kis példázat? (Mi most relatíve egész sok feltartott kezet képzelünk el a lelki szemeink előtt.) Bár a „bűn” mértéke és aromája éppen különbözhet, a bűntudat viszont kérlelhetetlenül jön utána. Ez a lelki mechanizmus nemigen különbözik a középkori gyakorlattól, amikor is a megesett hívő (merthogy bűnfajtából volt jó sokféle) meg sem állt a templomig, hogy a gyóntatójától kérje érte a jogos penitenciát és persze a feloldozást.
A világ ugyan változott, és bár a „tettel, szóval és gondolattal vétkezésért” többségünk nem rohan a paphoz/pszichológushoz, de a falánkság bűne valahogy nagyon mélyen bevésődött, és már önmagunktól húzzuk is az edzőcipőt, mert belülről fakadóan érezzük, hogy van mit megbánnunk/meggyónnunk (a személyi edzőnknek).Sokszor halljuk immár évek óta, hogy a sportolás (kivált a futás) szinte vallássá vált sokak életében. Nyilván itt nem arra kell gondolni, hogy ezen sorstársaink valami felsőbb erőt tulajdonítanának a kalóriaégetésnek, hanem,hogy az életük mindennapi részéve vált olyannyira, hogy az egyéb tetteikre, döntéseikre is befolyással van, azok eme vezérfonal-életszemlélet alá rendelődnek, amely ha kell, vissza is tartja őket bizonyos lépésektől – mondjuk három szelet torta befalatozásától.
Az egészségesen élni / jól kinézni vágyás az elmúlt években olyannyira követendő mintává vált – pláne a fiatalabb generációknál -, hogy szinte már reflexként jelez a lelkiismeretünk, ha valami olyasmit szándékozunk tenni – mert már épp engednénk a hamburgerező hívogató plakátjainak -, amely ellenkezik a „vallásunkkal” és hitünkkel (azaz az életmód szabályaival, amelyben hiszünk). Ez egyrészről nagyon üdvös, ellenben muszáj tartani a mértéket a fejünkben!
Nem vagyunk attól pokolra valók – és nem kell plusz fél órát tekerni a spinning biciklin sem – mert olykor elgyengülünk egy sütire, nem szabad hagyni, hogy ez az egész egy merev szabályrendszerré (ha úgy tetszik, dogmává) váljon az életünk felett, mert egyszer csak elegünk lesz belőle. Amiért viszont nagy kár lenne, mert nehezebben lehet egészségesebb dolgot elképzelni a rendszeres sportolásnál! A sportolásnak, az egészségünkre odafigyelésnek örömfaktornak kell lennie a napjainkban, ne muszájból, hanem élvezetből csináljuk – ami nem zárja ki azt, hogy utána mégis meghozzuk immár belső késztetésből a helyes döntéseket. Gondolunk itt például arra, hogy egy kimerítő edzés végén, amikor az ember büszke magára, hogy na, hát ezt is túlélte, magabiztosan azt tudja mondani a gyorsétterem előtt, hogy nem kell a junkfood, mert ez épp ellentétes azzal, amit még fél órája csinált, amire időt és pénzt szánt.
Úgyhogy zarándokoljunk el bátran – egy All YouCanMove-Sportpass birtokában akár minden nap – a kedvenc edzőterem-templomunkba, és töltekezzünk fel testileg-lelkileg (jógások, body-artosok és pilatesesek előnyben) kedvenc mozgásformánkkal, és higgyünk őszitnén abban, hogy amit ott csinálunk, fedezi az cukrászdában elkövetett kilengéseinket!
X
