Arany Virág neve ismerősen csenghet mindazok számára, akik a magyarországi modern tánc világában otthonosan mozognak. Nagy Nóri utazó bloggerünk hét évvel ezelőtt ismerkedett meg Virággal az egykori Merlin Színház színpadán megrendezett öko divatbemutató (Ökosztüm) sorozat során, melyben profi színészek és táncosok mellett amatőrök is színpadra léptek. Az anno alig húsz éves Virágon már ekkor látszott: színpadra termett; törékeny alkata és kecses, lágy mozdulatai hosszú balerina múltról árulkodtak.
Mivel röviddel az Ökosztüm után elhagytam Magyarországot és Berlinbe költöztem, pályáját nem nagyon követtem nyomon. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor nemrégiben teljesen véletlenül Berlinben futottunk össze. Az idő közben érett táncossá és koreográfussá vált Virág jelenleg Berlinben él, tanul és dolgozik, pályája felfelé ívelését pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ez év áprilisában a Hadi Júliával együtt alkotott bodylotion co-dance nevű formáció L é p é s I d ő című előadásával elnyerte a 2014-es év legkiemelkedőbb táncelőadásának járó Lábán Rudolf díjat.
Virággal táncról, személyiségfejlődésről és kiteljesedésről beszélgettünk egy kreuzbergi kis kávézóban.
Mi is ez a Lábán-díj? Mivel jár, ha egy táncos elnyeri azt?
Ez a MU Színház és a Trafó által közösen alapított díj, amelyet évente az évad két legjobb táncelőadásának ítélnek oda. Egy kuratórium minden évben figyeli az új előadásokat, év végén pedig kb. 5-10 előadást jelölnek a díjra, amelyek közül végül kettő kapja azt meg. Idén a miénken kívül Fülöp László és a SÍN Kulturális Központ „there’s an elephant in every room…” című produkcióját díjazták. Korábban pénzjutalommal is járt a Lábán-díj, plusz a győztes társulatok egy új bemutatójához is helyszínt biztosított a két alapító színház. Bár pénzjutalom már nem jár a díjhoz, csak egy érem és répatorta, elnyerése ma is óriási megtiszteltetés.
Mesélj kérlek egy kicsit a L é p é s I d ő-ről! Mi teszi olyan különlegessé ezt az előadást?
Ez a darab nagyon eltér azoktól az előadásoktól, amikben korábban táncosként vagy alkotóként dolgoztam. Teljes mértékben Julival ketten hoztuk létre csakis a saját örömünkre; senkinek nem akartunk megfelelni vele – se a szakmának se a közönségnek. Az előadás a változások megfoghatatlanságát járja körül, mégpedig látványos táncelemek és zenei betétek nélkül. Belülről érzékelve tulajdonképpen egy 40 perces séta-meditáció, a közönség pedig az elején lassú, szinte észrevétlen majd a végéhez közeledve egyre gyorsabb, látványosabb változásokat észlel. Őszintén szólva nem nevezném kifejezetten közönségbarát darabnak, mégis rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. Eddig négyszer adtuk elő Magyarországon, egyszer Berlinben, és nemrég Belgrádban is egy fesztiválon.
Hogy indult a táncos karriered? Mindig is táncos akartál lenni?
Öt éves koromban kezdtem el balettozni, és egészen tizennégy éves koromig napi szinten táncoltam. Amikor pályát kellett választani, úgy döntöttem, hogy abbahagyom a táncot. Elég szerény anyagi körülmények között nőttem fel, éppen ezért gyerekként nagy álmom volt gazdaggá válni. Akkoriban úgy tűnt, erre két lehetséges út van, orvosnak vagy jogásznak tanulni. Lelki szemeim előtt láttam magam, ahogy fényes magassarkú cipőben lépdelek egy nagy európai uniós intézmény széles folyosóin és francia nyelven dolgozom vagy inkább fontoskodom… Tizennégy évesen kicsit mások az értékek.
Fel is vettek Székesfehérvárra egy európai uniós szakirányú, francia emelt szintű osztályba; egy egész évig jártam oda, és nagyon boldogtalan voltam. Kilenc évnyi napi szintű táncolás után rettenetesen hiányzott a mozgás.
Ezért elkezdtem hetente egyszer titokban hazajárni Dunaújvárosba esti táncórákra. Egyszer volt nálunk egy vendégtanár Angelus Iván budapesti tánciskolájából, és az óra után véletlenül meghallottam, hogy másnap lesz a felvételi abba az iskolába.
A következő nap fogtam magam, és elmentem felvételizni apukám és anyukám tudta nélkül. Felvettek, és bár más keretek között, de tulajdonképpen azóta is kapcsolatban vagyok az iskolával, és rengeteget köszönhetek az itt kapott színvonalas tánc és élet oktatásnak Első körben ez egy táncos szakközépiskola volt, ahol mindennap reggeltől koradélutánig tánctréningek és elméleti órák voltak, délután 4-től pedig a rendes középiskolás tárgyakat tanultuk, hogy le tudjunk érettségizni. Nagyon húzós volt, de megtanított több dologgal szimultán foglalkozni.
Azt már említetted, hogy rengeteget tanultál Angelus Iván iskolájában, de kezdő táncosként milyen lehetőségetek volt a valódi táncos világban bemutatkozni?
Iván iskolájának minden évben van két bemutatkozó estje a Trafóban, amelyeken a szülőkön kívül a szakma jelentős része is jelen van. Az első munkám Berger Gyulával volt; szimplán egy felvételi által kerültem be egy projektbe, aztán onnan szépen lassan elindult a görgeteg, egyik munka hozta a másikat. A szakközépiskola ötödik évében már annyi munkám volt, hogy alig-alig kellett bejárnom az iskolai tánctréningekre: sokat dolgoztam például Pataky Klárival, aztán volt az Ökosztüm és más kisebb projektek, valamint osztálytársaimmal is készítettünk önálló munkákat. Az érettségi után Iván iskolájában maradtam, elvégeztem a főiskolai BA táncművész szakot, majd elkezdtem a táncpedagógia MA-t, ahol szintén önálló tanrendem volt, mert folyamatosan voltak munkáim az iskola mellett. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt Ivánnál megtehettem, mert a legjobb dolog, ami egy fiatal táncossal történhet, hogy gyakorlatban tanulja meg a szakmát.
Hogy jellemeznéd a magyarországi kortárs táncéletet? Milyenek a lehetőségek, a támogatottság?
Míg külföldön rengeteg a pályázati lehetőség – támogatásokra és rezidencia helyekre egyaránt lehet pályázni – Magyarországon ilyen szempontból rettenetes a helyzet; gyakorlatilag az alternatív művészet kivéreztetése zajlik jelenleg. Szinte lehetetlen új projektekhez támogatást szerezni, sok produkció/társulat sokkal inkább külföldi orientáltságú, mint hazai.
A mi előadásunk is állami támogatás nélkül jött létre, továbbjátszásra sem kaptunk egy forintot sem még a Lábán-díj elnyerése után sem. Régen sem volt túl rózsás a helyzet, de legalább a fény- és a hangtechnikust ki tudtuk fizetni a támogatások összegéből. A művészek nagyon nagy része egyéb munkákat is kénytelen elvállalni, hogy megéljen. Ami pedig engem személy szerint a legjobban zavar az az, hogy rettenetes széthúzás és áskálódás folyik jelenleg a szakmán belül; konkrétan a semmin marakodunk.
Te is az anyagi nehézségek és a művészvilág sanyargatott sorsa miatt hagytad el az országot?
Nem. Igazából mindig volt munkám, még ha nem is száz százalékban táncos munkák voltak ezek. A különböző táncos projektek mellett kortárstáncot és kreatív gyerektáncot tanítottam Iván iskolájában, valamint óvodákban pedagógus asszisztensként és egy étteremben felszolgálóként is dolgoztam; mindezt párhuzamosan. Az nem is zavart, hogy gyakorlatilag napi 15 órát dolgoztam, viszont úgy éreztem, hogy kezdett kicsit bezáródni a kör szakmailag, és személyiségileg is megragadtam egy ponton. Mindig ugyanazokkal a táncosokkal és koreográfusokkal dolgoztam együtt, és nagyon szerettem volna továbblépni, mert már nem az érdekelt, amit csináltam. Meg akartam szabadulni az „esztétizáló” táncos címkétől; nem akartam többé szép zenére, szép ruhában szép hosszú hajjal szépen táncolni; egy másfajta esztétikát kerestem. Első lépésként levágattam a hajam, de ez nyilván nem segített a dolgokon; belső változás kellett ahhoz, hogy szakmailag is változzon a helyzet. Ekkor jött az ötlet, hogy külföldre költözzek, és végre új hatások érjenek, új tanároktól tanuljak, és egyáltalán új élethelyzetekbe – a komfort zónámon kívülre – kerüljek.
Először Brüsszelbe költöztem, ahol nagyon pezsgő a táncélet, és sok a lehetőség is, viszont nagyon hamar kiábrándultam a helyből. Valahogy frusztrált az ott tapasztalt jólét: az emberek egy munkából boldogan éldegélnek, és mindenki úgy néz ki, mintha egy magazin címoldaláról rántották volna le őket. Egyszerűen nem találtam a szükségét, a fontosságát a művészetnek; egy kirakati dologgá vált a szememben. Valószínűleg ez egy ilyen rossz magyar berögződés, hogy a művészetért szenvedni kell. Kiskoromban is sokat hallottam azt a poroszos mondatot a balett órán, hogy akkor jó, ha fáj. Részben emiatt, részben pedig egyéb szakmai és személyes okok miatt nagyon hamar eldöntöttem, hogy nem akarok Belgiumban maradni. Valamint éppen ebben az időszakban lépett be az életembe egy új szerelem, aminek hatására hamarosan Berlinbe költöztem.
És Berlinben megtaláltad azt, amit kerestél? A szakmai kihívást és a privát változás lehetőségét?
Bár az elején nagyon jól indult a dolog – 200 jelentkezőből választottak ki egy táncos produkcióhoz –, a várakozásaimtól eltérően nem következtek újabb munkák ebből az első projektből. Hiába pezsgő itt a táncos élet, fizető munka egyáltalán nincs sok. Nagyon kicsi a szakmai mag, és nehéz feltérképezni is, mert a táncosok és általában a művészek nagy része csak átutazóban van Berlinben. Az elején még arra sem volt pénzem, hogy tréningezzek, vagy színházba járjak, így kicsit szükségmegoldásként jött az ötlet, hogy egyetemre járjak, ugyanis Berlinben a felsőoktatás ingyenes.
A „Tánc, kontextus és koreográfia” szakra való bejutás nem volt éppen könnyű: a kb. 250 jelentkező közül mindössze 15 embert vettek fel. Elég nehéz meghatározni, hogy pontosan miről is szól ez a szak, ugyanis egy rendkívül szerteágazó területet fed le. Én a kontextus vonalat érzem legerősebbnek; a táncórák száma elenyésző, és a szaktársaim nagy részének nincs is táncos előélete. Olyan széles palettán mozognak a tárgyaink, hogy attól függően, hogy hogyan válogatjuk össze a workshopjainkat, teljesen különböző utakon indulhatunk el – érdeklődésünk szerint. Az a legnehezebb ebben az iskolában, hogy itt minden pillanatban nagyon kell tudnod, nagyon pontosan, hogy mit akarsz, mert ők aztán semmit nem mondanak meg neked. Minden diák egy teljesen autonóm tagja a közösségnek. Ezt a fajta szabadságot még így a második szemeszter végén is csak tanulom. Az egyetem mellett pedig a német tudásomon is igyekszem dolgozni, és a Hadi Julival közös projektünkkel is rengeteg munka van pillanatnyilag.
Hol lehet a L é p é s I d ő -t legközelebb megnézni? Illetve milyen más előadásokban láthat még a magyar közönség a közeljövőben?
Szeptember 28-án a Trafó stúdiótermében tekinthető meg a L é p é s I d ő, valamint október 8-9-én lesz látható az új előadásunk, „Dar Winners” címmel, ami egy koprodukció egy belga videóművésszel és egy francia/lengyel „hangszobrásszal”.
Ha a távoli jövőbe nézel, hogy látod magad? Továbbra is táncosként vagy más dolgokba is szívesen belekóstolnál?
Abban biztos vagyok, hogy nem szeretnék a táncnak csak a színpadi jellegével foglalkozni. Amellett, hogy imádok táncolni, néha kicsit önző dolognak tartom, és úgy érzem, a tánc vagy egyéb művészeti foglalkozások által többet lehet elérni a társadalom szélesebb rétegeiben. De emellett nagyon érdekel például a bútorrestaurálás, a műfordítás és a kozmológia is.
(Szöveg: Nagy Nóra)