Anthony Doerr Pulitzer-díjjal elismert könyve nem éppen egy könnyed lányregény, hiszen a II. világháború embertelen poklát igyekszik bemutatni realisztikus leírásaival, azonban a sorok között megjelenő két kamasz szerelme megmutatja a reményt, azt, hogy az út végén mindig van fény, még ha sokáig láthatatlan is.
A láthatatlan fény magával ragadó leírásaival valóságos bepillantást ad a II. világháború borzalmaiba, de nem csak erről szól, és nem is csak a szerelemről, ezeknél sokkal többről. Anthony Doerr első magyarul megjelenő könyvének nem csak a címe elgondolkoztató, hanem a világban, és ez által az egész regényben folyamatosan megjelenő ellentmondások is elmélyülésre késztetnek. Az életünk alatt hányszor összetört már a szívünk, ugyanakkor mennyi mindent kibírtunk már, mert az idő mindig segített, de néhány pillanat mennyi fájdalmat tud okozni…
A borítóval ellentétben nem két gyerek, hanem két kamasz nem mindennapi találkozását követhetjük nyomon. Marie-Laure LeBlanc vak, Párizst mégis jól ismerő lány, Werner Pfenning, egy különleges képességgel bíró – a rádiókhoz kiemelkedően értő – tehetséges fiú, a nácik és egy sötét legendákkal övezett gyémánt. Egy regény háborúról, szerelemről, félelemről és humánusságról, ráadásul nem mindennapi narratívában. A több különböző szál tökéletesen halad egymás mellett, még különlegesebbé téve a cselekmények sorozatát.
Az író a szemléletes és érzelmekkel teli leírásaival, illetve a jelenetek szinte költői bemutatásával mélyen befészkeli magát a képzeletükbe. Történetével megmutatja, hogy milyen nehéz volt embernek maradni ezekben a vészterhes időkben, hiszen sorain keresztül szinte látjuk, és érezzük a háború okozta pokol mellett azt, hogy a humánum erősebb minden kegyetlenségnél, hogy van, amiért érdemes küzdeni, és egyszer meglátjuk a fényt.
(szöveg: Prischetzky Réka, fotó: Alexandra Kiadó)