Keveseknek adatik meg az a fajta bátorság, amit Orsolya birtokol. Azzal az évszázados, karót nyelt modorral megy szembe, amely társadalmunk lépfenéje: a tabu. Író, aki arra vágyik, hogy történetei önéletrajziasságtól mentesen legyenek relevánsak, és ember, aki minden nap tesz azért, hogy nyílt szívvel kerüljön harmóniába önmagával.
WOMANITY: „Láttál már farkast, aki rosszul alszik a bárányok véleménye miatt?” Nagyon karakteres jelenség vagy, karakteres meglátásokkal. Érezted valaha, hogy nehéz így létezni?
KARAFIÁTH ORSOLYA: Néha. Akkor, ha éppen rossz passzban vagyok, nagyon le tud húzni, ha félreértenek, vagy egyáltalán nem értenek, vagy ha csak úgy, csuklóból leírnak. Máskor egyszerűen nem érdekel. Sosem volt célom megbotránkoztatni, feltűnést kelteni, néha én magam csodálkozom a legjobban, ha egy semmilyennek gondolt megnyilatkozásom ezt váltja ki. Másfelől nem látom értelmét a másfajta viselkedésnek. De azt gyanítom, nem kérnének véleménycikkek írására több helyen, ha a véleményem csak a többségét visszahangozná, szóval rendben van ez így. Régebben rá voltam kattanva a kommentek olvasására, de mióta rájöttem, hogy írhatok én bármiről, a szpícs csak arról megy, mekkora egy liberális ribanc vagyok, meg milyen ótvarul nézek ki, azóta hanyagolom ezt is, nem tud megérinteni az egész.
WOMANITY: Ilyen absztrakt és markáns lelkivilággal milyen gyereknek lenni? Hogyan élted meg a kisgyermekkorodat és a tinédzserkorodat?
KARAFIÁTH ORSOLYA: Most írom az új regényemet, amibe azért jócskán pakolok bele saját élményt is, így most intenzíven újraélem az egészet. Álmomban még most is gyakran gyerek, illetve kamasz vagyok; nagyon jó időszak volt, nálunk a család tapsolt, ha valami fura dolog adódott, vagy ha valami vicces volt. Visszajönnek a nagy nevetések; a nagyszüleim is nevetősek voltak, ráadásul mindig sokan voltunk, főleg nyaranta a nyaralóban, sok unokatestvér és barát, megedzettük egymást. Máig hiányzik ennek az időszaknak a problémátlansága. Visszatérő álmom, hogy újra együtt élünk, én heverek bele a világba, aztán jön a rémálom-rész: anya mondja, hogy ez szép és jó, de most már be kell szállni a rezsibe. Nálunk nem volt furcsa furának lenni, anyám tervezte és készítette a ruháinkat, és igazán nem törődtem azzal, ha kinevetnek. Kamaszként aztán jött az őrület, hippik voltunk, agyrémek, képes voltam hajnalban kelni, hogy a gimi előtt még elmehessünk kocsmázni.
Fotó: Dala Gábor
WOMANITY: Mennyire írod bele a saját lelkedet, egyéniségedet a történeteidbe?
KARAFIÁTH ORSOLYA: A lelkemet nem igazán, nem tartom fontosnak, még versek esetében sem, amiről ugye azt gyanítják, hogy az mindenképp valami személyesebb. Egyáltalán a személyességet nem kedvelem az irodalomban, az önéletrajziasságtól fázom. A kész szöveg esetén nem fontos szerintem az író karaktere, nem magamat akarom viszontlátni egy szövegben, hanem olyan munkát akarok elkészíteni, ami egy engem megmozgató problémát jár körül. Sztorikat lopok magamtól, mert jó történeteim vannak, de ezeket is átformálom, a végső célomhoz rendelem. Senki nem fog engem, magamat megismerni az írásaimból.
WOMANITY: Őszintén és nyíltan beszélsz a függőségeidről is. Nehéz volt megnyílni és feltárni a sebezhető oldaladat? Miért döntöttél úgy, hogy erről te beszélni akarsz?
KARAFIÁTH ORSOLYA: Én ettől nem vagyok sebezhető, még akkor sem, ha írnak rólam olyanokat is, hogy egy hülye alkoholista mit beszél itt… Azért kezdtem el beszélni róluk, mert nem bírom, hogy ennyire tabusítva vannak, holott rengeteg embert érintenek. Mintha a hallgatással meg lehetne szüntetni a problémát. Épp, hogy nem lehet. Rengetegen írnak nekem, kérik a szakember számát és majd mindenki titoktartásra kötelez. Mert az van, hogy titkolózni kell. A közeg nálunk nem támogatja a gyógyulást, felépülést, inkább lehúz. Ezzel én szeretnék minden erőmmel szembemenni, mert a betegséggel való szembenézés a gyógyulás első lépése.
Fotó: Dala Gábor
WOMANITY: Mindenkinek vannak félelmei. Mik a te félelmeid és honnan gyökereznek?
KARAFIÁTH ORSOLYA: Rengeteg félelmem van. Hipochonder vagyok, állandóan vizslatom magam és napokra ki tud ütni, ha felfedezek valamit. Fél évente úgy megyek a fogorvoshoz kontrollra, mint aki a halálos ágyára készül felfeküdni. Egy háziorvosi látogatás felér nálam a bitófához való meneteléssel. Nyáron azt hittem végem van: állandóan fáradt voltam, hullani kezdett a hajam. Elbúcsúztam minden fontos embertől, sokakkal együtt ülve tudtam csak felhívni a labort az eredményekért. Közben zokogtam. Kiderült, szimpla vashiány.
Rettegek attól, hogy kórházba kerülök, baleset ér, hogy megtámadnak. De nagy félelmem az is, hogy nem lesz munkám, nem lesz elég munkám, hogy nem tudok többé érvényeset írni. Szociális fóbiám is van, pár évig szedtem rá gyógyszert, most hagytam abba Thaiföldön, mert ott hosszan voltam, és arra gondoltam, hátha. Nem szívesen megyek idegenek közé, nem bírom a társasági eseményeket, csak ha dolgom van ott, például én vezetem a műsort. Sokszor utcára se merek kilépni. Ezek az állapotok naponta változnak, nem ismerem még a kottát, majd csak leküzdöm ezt is.
WOMANITY: Mi hoz egyensúlyba?
KARAFIÁTH ORSOLYA: Mindent megteszek magamért. Jó pár hónapja naponta sportolok, igyekszem csak jó ételeket enni. Meditálok is egy ideje. De leginkább a hosszú utazásaim kapcsolnak ki, szeretek egyedül menni, akár több hónapra is, most is így voltam kint. Ha vannak hosszú napjaim csak magamra, az nekem elég.
(szöveg: Hangai Lilla)